28 évesen mentem hozzá nagyon meggondolatlanul az első férjemhez, lényegében azért, mert ő is gyereket akart. Egy vagy két évvel később elváltunk és bár most már nagyon örülök, hogy nem köt össze vele egy gyerek, a két év próbálkozás után már lelkileg eléggé össze voltam törve. 30 évesen bemasíroztam frissen elvált nőként a Kaáliba egy első konzira, spermadonoros egyedülálló anyuka akartam lenni. Elég bunkón elküldtek, hogy próbáljak még inkább pasit találni, fiatal vagyok... Egy következő párkapcsolatomban is 3 éven át reménykedtem, és meg voltam róla győződve, hogy meddő vagyok, noha vizsgálatok ezt nem igazolták.
36 voltam, amikor megismertem a Társamat végre. 37 voltam, mikor kiderült, hogy elég komoly spermiumproblémáink vannak. Volt fél év mire, eljutottunk egy első konzira. A Kaáliban kezdtük. Utána megint fél év, mire sorra kerültünk volna, majd az első ciklus indítás előtt 5 nappal a covid miatt lezártak mindent. De amint kinyitottak, már ott is voltunk. Áthajtottak minket 3 inszemináción, amibe szívünket-lelkünket beletettük, mint egy későbbi vizsgálatból (hba, akroszóma, dns frag) kiderült: teljesen feleslegesen. Ennek a három inszemnek a testi-lelki hullámvasútja elég részletesen olvasható itt a blogon, mert akkoriban volt legtöbb kedvem írni. A lombikoknál már sajnos csak az elsőről írtam.
Ezután mentünk az első két kör lombikra a Róbertbe a Krizsa doki irányítása alatt. Több mint egy milliót fizettünk ki, amiért az egész nyarat végig dolgoztuk, minden fillért félretettünk, nem utaztunk stb. Mint minden első körös, mi is meg voltunk róla győződve, hogy sikerülni fog. Egy darab kémiai terhesség lett az össz eredmény. Az első beültetés után meg voltam róla győződve, hogy azért nem sikerült, mert én végigdolgoztam a beülti utáni két hetet. De közben az anyagi terhelés miatt muszáj volt, pszichológusoknak nincs se betegszabi, se fizetett szabi. De mindezzel együtt egyre csak magamat ostoroztam hogy én rontottam el.
Decemberben jött az újabb kör. Ekkor már nem dolgoztam, otthon lógattam a lábam és sorozatoztam és kutyátsétáltattam csak két héten keresztül, mint egy kisangyal. Így sem sikerült. Karácsony előtt két nappal tudtuk meg. Másnap meghalt az idős nyuszim is, harmadnap csúnyán összetörtem a férjem kocsiját és aztán ott álltunk a fa alatt, hogy az az év mégis mi a f...sz volt? 3 inszem, két kör lombik, minden pénzünk oda, minden reményünk oda, gyerek sehol, hogyan tovább?
Mikor összeszedtük magunkat, hosszas kutatásokat folytattam a lombikozáshoz kapcsolódó vizsgálatokról, spermiumszelekciós módszerekről, és persze az intézetekről. Mindezek alapján átmentünk a Reprosys-ba. Vörös Anna doktornőt választottam a blogja és videói alapján. Első perctől éreztem a bizalmat, amit máshol nem. Végre emberként kezeltek és bár ingünket gatyánkat kifizettük, de pár hónappal később sikerrel távoztunk a klinikáról. Azt hiszem, annak köszönhettük a sikert, hogy vállaltam az irdatlan nagy adag hormont, hogy legyen elég petesejt és hogy a Fertile Chip válogatta ki a spermiumokat. Nagy Melinda volt az embriológusunk, akiről ódákat zengenek. Meg persze a vak szerencse egyszer végre minket is megtalált. Így lett 12 petesejtből egyetlen életképes embriónk, de egy éppen elég volt: ő lett a kisfiunk.
Menet közben olyan nagyon-nagyon sokszor vesztettem el a reményt, hogy megszámolni sem tudnám. Amikor először voltam Vörös Anna doktornőnél, megcsodáltam a menő kivetítőt a falon. Ő azt mondta: "itt fogjuk majd nézni a babát is" és én erre őszintén azt feleltem "ne haragudjon, doktornő, de én ebben már nem tudok hinni" és ő erre tök lazán és kedvesen azt felelte: "nem baj, akkor is itt fogjuk nézni". És tényleg ott láttam meg azon a kivetítőn először és mikor megszólalt a szívhang, olyan intenzitással fakadt ki belőlem a sírás, hogy abba kellett hagyni a vizsgálatot.
A terhesség úgy indult, hogy a beülti után kezdett haldoklani és meg is halt pár hét múlva a kiskutyám, Csubi. Imádom a kutyáimat, semmi nem készít ki annyira, mint mikor el kell temetnem egy kutyát. Emiatt a mi kis embriónk a méhemben töltött első heteiben rengeteg stresszt és sírást és kétségbeesést és fizikai kényelmetlenséget tapasztalt meg. Őszintén nem hittem, hogy túléli. De túlélte, megvolt a szívhag is. Utána jött a kövi UH, ahol azt mondták, megállt a növekedésben. Tíz nappal később kiderült, hogy rosszul mérte az idegen dokinéni. (Köszi, csodás tíz nap volt azt várni, hogy elindul a vérzés vagy műtét...)
Annyira rettegtem attól, hogy elveszíthetjük, hogy innentől kezdve négy fal között éltem. Nem jártam be többet dolgozni, 100% online munkára álltam át mozogni alig mertem és még csak most kezdődik majd az igazi rettegés.
12 hetesen azt hittem, majd mostantól lesz nyugi. De akkor kezdődtek a vérzések. Rossz helyen tapadt meg a méhlepény, ettől minimális megerőltetésre is vérezni kezdtem és ha jól emlékszem kerek 5x hittem azt, hogy most tényleg elveszítettük, vége. Ömlött a vér, rohantunk az ügyeletre, hogy él-e még. Ezzel telt a 2. trimeszter, meg persze totál bekorlátozott, mozgásszegény, halálra rémült élettel. Tényleg minden nap attól féltem, hogy elveszítjük.
Majd a következő genetikai UH -on azt kaptuk az arcunkba, hogy deformáltan fejlődik az agya, és lehet, hogy ez élettel összeegyeztethetetlen, de menjünk haza és nézessük meg 2 hét múlva újra.... Hát, köszi. Elmentünk egy másik dokihoz, aki megmondta, hogy semmi baja, a másik doki tévedett.
A kisfiunk tökéletesen egészséges. Ami szintén fontos: nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, kicsit sem szorongó lelkületű, amit azért írok, mert cseszegetik ezzel a kismamákat, hogy ha sokat szoronganak, akkor majd az a gyerekre így meg úgy hat. Hát, nálam többet nem sokan szorongtak még abban a 9 hónapban, de ő meg hihetetlen nyugis kisemberke.
Nagyjából a harmadik trimeszter elejéig tartott a kálvária és onnantól kezdett szép lenni az élet. A harmadik trimeszterben már nem véreztem, nehéz volt, de minden rendben volt. A szülés pont a kiírt nap hajnalán természetesen indult és gyönyörű természetességgel zajlott, életem legcsodásabb élménye volt, örök hála érte a Róbert Kórházban dolgozó Farkas Eszter doktornőnek. A szülés végre az volt, amire egész életemben vártam: egy teljesen természetfeletti élmény. A kisbabánkkal első perctől együtt alszunk, igény szerint szoptatok, hordozzuk minden nap, születéstől EC-zünk, mosipelusozunk, babajeleszédet tanultunk, az evolúciós nevelés elvei alapján neveljük, vagyis végül minden, de minden sikerült úgy, ahogyan én azt megálmodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése