Vádlottak padján

   Az eredményhirdetés, a lottóhúzás, vagy köznapian szólva a HCG vérvétel napján és az azt megelőző napokban egyre erősebben eluralkodott rajtam egy érzés, amit talán a reménykedéstől való rettegés szavak írnak le a legjobban. Úgy láttam önmagamat, mint aki egy cellában ül egyedül és a rácson túl valaki a cellám kulcsát pörgeti az ujjai között. "Mmmmm..... lehet, hogy ma kiengedlek... De az is lehet, hogy nem.... Még nem döntöttem el..." - és gonoszul mosolyog hozzá. Kínoz azzal, hogy reményt kelt. El akarom hinni, de annyira félek a csalódástól, hogy inkább nem akarom elhinni. Közönyt tettetek. Mi mást tehetnék? Csavarodjak a rácsokra könyörgőn?

Fogalmam sincs, miért vagyok ide bezárva. Mit követtem el? Igen, a termékenységi nehézségek pont olyanok, mint egy büntetés, amit nem tudod, miért kapsz. Talán egy súlyos betegség is ilyen, csak azt még nem éltem át. 

   Valószínűleg csak képzelem, ahogy anyukák összesúgnak a hátam mögött és azt találgatják, vajon nekünk miért nincs gyerekünk. Bár amikor egy volt évfolyamtársam (két kislány anyukája) azt mondta még évekkel ezelőtt, hogy "nem lehet, hogy azért nem jön a baba, mert annyi állatotok van, hogy már nincs több energiád, amit rá áldozhatnál?" hát, egy ilyen mondat után elég nehéz nem belelátni a hibáztatást. "Nem tudom." - válaszoltam. Azóta gondolatban már sokszor kiabáltam a szemébe: akkor szerinted most mit kellene tennem? vágjam be egy menhelyre a kutyáimat? akkor attól jobb anya-alapanyag lennék? 

   Ez csak egy hülye gondolat volt a részéről, amire valószínűleg már nem is emlékszik, de én azóta hordom a lelkemben ezt a gondolatot. Vajon ez a hibám? Hogy túl sok állatot fogadtam örökbe?

  A pszichológusom azt mondta tegnap, hogy a börtönőr, akit elképzeltem, valójában nekem egy részem. Én tiltom le magamnak a babát valamiért. Segíteni akart nyilván, de újabb vádat hallottam ebben a mondatban. Akkor mégiscsak én csinálom rosszul. Mikor érnek már véget a vádaskodások? Mikor jelenti ki valaki nyíltan, mindenki füle hallatára, hogy nem ez én hibám? 

Szégyen

Az, amikor pocakos kismamákkal találkozom, nem is igazán az irigység miatt nehéz. Sokkal inkább a szégyen miatt. Szégyellem, hogy nem vagyok terhes. Szégyellem, hogy bár van peteérésem, de talán nem olyan jó minőségű, hogy embrió lehessen. Szégyellem, hogy az én testem eddig nem tudta megalkotni azt a csodát, amit az övék igen. Erről persze nem lehet beszélni, hiszen nem igazán logikus. Mondhatni "butaság". Mégis itt van. Olyan, mintha olimpiai sportolók bulijára gurulnék be kerekesszékben deréktől lefelé lebénulva. Nem akarom, hogy sajnáljanak.  Nem látszik rajtam, hogy megfeszítve igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne a seggem alatt kerekesszék, hiszen ki akarna másokat kínos helyzetbe hozni a saját nyomorával? Igyekszem értelmesen reagálni a mondandójukra, ami megy is, mert épp eleget olvastam már a témában- többnyire régebb óta készülök a terhességre, mint ők. Úgy kell tenni, mintha leendő kismamaként közéjük tartoznék. Empatikus vagyok, kedves vagyok, csupa jó kívánság. De belül.... Sötét pillanatimban selejtnek érzem magam és ez az, amiről nem szabad beszélni, mert "butaság". 

Irigység

  Amikor 2 éve a gyerekkori legjobb barátnőm, aki olyan volt, mintha a húgom lett volna, bejelentette a nagy hírt, én őszintén igyekeztem. De komolyan! Szigorúan közöltem magammal, hogy vegyem tudomásul: attól, hogy neki jön a baba, nekem nem lesz kevésbé babám. Nem azért nincs nekem, mert neki van. Nincs miért haragudnom rá, nincs miért elfordulnom tőle. Megtaláltam magamban azt az érzést, az iránta való szeretetet és féltést, ami örülni tudott annak, hogy januárban elkezdtek próbálkozni és ő februárban már kismama volt. Nyomtam a szivecskéket a messengeren, megnyugtattam - mert ismer, szeret, és félt tőle, hogy nekem nehéz lesz - tehát megnyugtattam, hogy igen, örülök és gratulálok....

 (Azóta túl vagyok még 12 időzített hónapon, rengeteg vizsgálaton, két inszemináción, rengeteg fájdalmon és most már itt a keserű hang a fejemben: gratulálok? mihez? ahhoz, hogy szexeltetek és most terhes vagy? Őszintén, akármilyen rémesen is hangzik, én ezen túl már olyan nőknek akarok gratulálni, olyan pároknak, akik küzdöttek, akik szenvedtek, de nem adták fel. Az, amikor első hónapban összejön, az nem érdem, az mázli. Most már így érzek, akkor még sokkal könnyebb volt pozitívnak lenni.)

Lényeg, hogy próbáltam, nagyon próbáltam törődő, kedves, aggódó lenni. 

De volt egy mondata, aminél elpattant a húr. Azt írta, olyan igazságtalan, hogy az első 3 hónapban még nem élheti bele magát a korai vetélés magas rizikója miatt. Ez az "igazságtalan" szó volt, amihez úgy éreztem, neki nincs joga. Januárban kezdtek próbálkozni, neki szeptemberben megszületett a gyönyörű, egészséges kislánya. Hol volt ő hozzá az élet igazságtalan? Mit tud ő arról, milyen hónapról hónapra reménykedni, mindent megtenni és csalódni?

Egyszóval nem a kismamákkal van a bajom, hanem azokkal a kismamákkal, akik nem tudják magukról, hogy milyen szerencsések.

Soha nem jutna eszembe odamenni egy hajléktalanhoz az aluljáróban és elpanaszolni neki, hogy annyi takarítani való nálunk és még a kertünkben is füvet kell nyírni néha hetente, amitől fáj a derekam. Pedig amúgy tényleg sokat takarítok és sokat fáj a derekam is és füvet nyírni se nagyon szeretünk. Ezek valós problémák, de nem mindegy, hogy kinek panaszoljuk el.

Ezt szeretném üzenni minden kismamának: semmi baj, ha panaszkodsz, csak figyelj oda, hogy kinek mondod. Találj másik kismamákat, gyerekes anyukákat, akiknek nem a kést forgatod a gyomrában, amikor arról panaszkodsz, amiért én a fél karomat oda adnám bármikor.
Mivel a legtöbb babáért küzdő pár nem veri nagy dobra, ezért nem tudhatod, hogy akinek lazán a fülébe súgod, hogy "képzeld, már itt a pocakomban a második" (konkrétan megtörtént velem egy nagyon rossz pillanatban egy előadásom előtt egy rendezvényen) nem éppen aznap reggel zokogott-e a fürdőszobában a teszt fölött. Nem éppen a 3. lombikot próbálja-e kiheverni. Nem épp tegnap kapta-e a hírt, hogy műteni kell és így tovább.

Szóval igen, irigy vagyok. Nem igazságos, hogy annyival többet megtettünk már, nekünk mégsem adatik meg, ami másoknak igen. Minden alkalommal megmozdul bennem ez az érzés, amikor hallom a közvetlen szomszédunkat minősíthetetlen hangszínnel ordítani a saját 3 gyerekével, akik szintén természetesen elsőre összejöttek mind. Irigy vagyok és dühös a sorsra. Ami igazán sokat segített, az a Csodákra várva csoport nőtagjainak őszinte együttérzése volt. Amikor egyszer írtam egy posztot arról, milyen érzés az unokaöcsém kisbabájával találkozni, rengetegen vallották be, hogy bizony ők is sírnak egy-egy ilyen találkozás után és van, aki kerüli is a gyerekeket, mert egyszerűen már nem bírja. Olyan jó ezzel nem lenni egyedül. Segít, hogy megengedjük magunknak az érzéseinket.