Az, amikor pocakos kismamákkal találkozom, nem is igazán az irigység miatt nehéz. Sokkal inkább a szégyen miatt. Szégyellem, hogy nem vagyok terhes. Szégyellem, hogy bár van peteérésem, de talán nem olyan jó minőségű, hogy embrió lehessen. Szégyellem, hogy az én testem eddig nem tudta megalkotni azt a csodát, amit az övék igen. Erről persze nem lehet beszélni, hiszen nem igazán logikus. Mondhatni "butaság". Mégis itt van. Olyan, mintha olimpiai sportolók bulijára gurulnék be kerekesszékben deréktől lefelé lebénulva. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem látszik rajtam, hogy megfeszítve igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne a seggem alatt kerekesszék, hiszen ki akarna másokat kínos helyzetbe hozni a saját nyomorával? Igyekszem értelmesen reagálni a mondandójukra, ami megy is, mert épp eleget olvastam már a témában- többnyire régebb óta készülök a terhességre, mint ők. Úgy kell tenni, mintha leendő kismamaként közéjük tartoznék. Empatikus vagyok, kedves vagyok, csupa jó kívánság. De belül.... Sötét pillanatimban selejtnek érzem magam és ez az, amiről nem szabad beszélni, mert "butaság".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése