Át a túlsó partra

Néha valahogy így érzzük magunkat. Át kell jutnunk a másik oldalra, a kisbabát ringatok az ölemben oldalára az életnek. Néha megfeszülünk, néha mindenünk fáj, néha a torkunkban dobog a rettegés, de akkor sincs visszafordulás. Bármilyen akadályt dob az élet, összeszorítjuk a fogunkat és átjutunk rajta így vagy úgy. Fájdalom, rizikó, bizonytalanság, várakozás - mindet láttuk már. Nem könnyű már minket megijeszteni. Hősök vagyunk.

Tegnap feltévedtem a facebookra és szembe találtam magam a gyerekkori barátnőm posztjával, miszerint ismét terhes. Az első babája is kerek egy hónap próbálkozással fogant és időre, épségben született. Íme, most a második is úton. És akkor sírva fakadtam. Nem, nem irigy vagyok. Nem kell nekem az ő babája és azt se kívánom, hogy őhozzá rosszabb legyen az élet. Egyszerűen csak idiótának éreztem magam. Itt küszködök, egyensúlyozok, küzdök, erősödöm, keresem a pozitívat egy igazságtalanul nehéz helyzetben és ő pedig csak úgy... szóval olyan, mintha őt átvitte volna egy helikopter a túloldalra, ugyanott ahol én minden izmomat megfeszítve egyensúlyozva próbálok átjutni. Elsüvített a fejem felett a helikopter és olyan nagyon-nagyon megalázó érzés volt. Nem jobb ő mint én, nem is rosszabb. Egyszerűen szerencsés. Nincs miért szégyellnem magam és mégis egyetlen pillanat alatt zúzta szét a nehezen felépített büszkeségemet. Egyelőre átállítottam, hogy ne lássam a posztjait. Ne "süvítsenek a fejem felett helikopterek", amikor én épp minden erőmmel a harmadik lombikomra készülök. Mert készülök.

Mert akárhányszor nem sikerül, felállunk és megyünk tovább. Megpróbáljuk jobban és még jobban és újra bízni annak ellenére, hogy megint a vak szerencse markában vagyunk.

 

Hullámvasút

 

Az ember lánya minden TwoWeekWait időszak elején elhatározza, hogy ezúttal nem bújja a netet a korai terhességi jelek után kutatva. Hogy hogy jutunk el mégis oda, hogy hajnali háromkor a kanapén kuksolva a google-t faggatjuk, csak a Jóisten tudja. Persze tök felesleges, mert már régen kívülről tudjuk. Nem ma kezdtük... Hiába mondja mindenki, hogy foglald el magad mással, ne figyeld folyton a testedet, hiába. Hogy ne figyelnéd?! Hogy ne elemeznél ki minden kis belenyillallást, minden émelygést, minden mellfeszülést? Vajon ez még a progeszteron kúp miatt, vagy már a HCG? Ha HCG, akkor még az Ovitrelle lehet, vagy esetleg... ? Esetleg... Reménykedni sem mersz. De közben muszáj reménykedned, hiszen lehet, hogy valaki már ott van benned és számít rád! Erről is faggatom a google-t. Így futottam bele pszichológiai kutatásokba, amik szerint a nők 30% komoly depressziót él át ebben az időszakban a stressz és a hormonkezelés együttes hatása miatt. Más kutatások ezt azzal egészítik ki, hogy a termékenységi problémákkal és kezelésekkel járó stressz bizony azonos mértékű azzal, amit egy rosszindulatú daganattal való küzdelem okoz. Nem volt még részem az utóbbiban, de belegondolva... ugyanúgy kiveszik a kontrollt a kezedből, ugyanúgy orvosoknál töltöd minden idődet és költöd el minden pénzedet, ugyanúgy beszedsz, megveszel, magadba szúrsz bármit, ennek rendeled alá az egész életed, elmész alternatív gyógyászatra, elmész pszichológushoz, közben a világ elől eltitkolod és úgy áll a feje tetejére az életed, hogy nem tudhatod, mikor lesz vége, egyáltalán kijössz-e ebből valaha. Mindezeket számbavéve nem csoda, ha az ember lánya az éjszaka közepén, két munkanap között is alvás helyett netezik vagy bőg, utána vagy inkább közben, szidja magát, hogy miért nem optimista. Miért nem? Ha hónapról hónapra, évről évre neked valami újra és újra nem sikerülne, mennyire tudnál optimista lenni? De nekünk persze muszáj...

Ezért választottam itt ezt a képet: a hullámvasutat. Mert azt hiszem, ez nem lehet másmilyen. Egyik nap sírunk, másik nap megtaláljuk a hitünket a jövőben. Vagy méginkább egyik órában így, másik órában amúgy.

Búcsúlevél a Meddőségnek

 Kedves Meddőség!

Amikor hivatlanul beállítottál hozzánk, először azt hittem, azt jelented, hogy soha  nem élhetem át a terhesség, a szülés és a szoptatás csodáját, amire egész életemben vágytam. Hónapokba telt elhinnem, hogy nem ezt jelented. Most már csak 8 nap választ el minket attól a terhességi teszttől, amihez eddig a legtöbb reményt űzhetjük. Most szeretnék elbúcsúzni tőled. Meglehet, hogy hamarosan örökre kilépsz az életünkből. De ez nem egy indulatos búcsú. Szeretném megköszönni, amiket adtál.

Hallottam, hogy sok párkapcsolatot tönkre teszel. A miénket megerősítetted. Nem mondom, hogy nem voltak mélypontok. Amikor én vígasztalhatatlanul zokogtam és a világ legjobb férje tehetetlenül ült mellettem. De még ezekkel együtt is őszintén mondhatom, nagyon sokat tanultam az elmúlt 17 hónapban a szeretetről. Megtanultam, hogy lehetek kiszolgáltatott és gyenge és száz százalékosan számíthatok a Szerelmemre, a Társamra. De közben arról is sokat tanultam, hogy mennyire erős vagyok. Hogy sokkal többet bírok, mint gondoltam. Sokkal fegyelmezettebb tudok lenni és bátrabb. Azelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz cigi, alkohol, kávé, cukor stb nélkül jól lenni és hogy ilyen egészségesen fogunk étkezni, élni. Miattad kezdtünk el együtt jógázni, ami csodás közös hobbink lett. De meg sem próbálom inkább felsorolni, mennyi apró és nagy dolgot megléptünk, amire te adtál okot és a Kisbaba utáni vágy adott erőt. Mind a ketten egyre jobban vagyunk, mióta az életünkben vagy, mert küzdenünk kellett, fejlődnünk kellett, együtt.

Adtál még valamit, amit úgy érzem, meg kell köszönnöm. Adtál lehetőséget az önsajnálatra. Nem fogok hazudni, én ezt a lehetőséget, ahogy manapság mondják a fiatalok: kimaxoltam. Én fülem hegyéig dagonyáztam az önsajnálatban. Én élveztem a dühömet. Én haragudtam a világra, hogy olyan igazságtalan, hogy másoknak miért jön össze olyan könnyen és nekünk miért olyan nehéz és mennyire nem ezt érdemeljük. Irigy volta és gonosz dolgokat gondoltam másokról. Dagonyáztam az önsajnálatban, néha teljesen elvesztettem önmagam ebben az érzéseben. Most, hogy tőled elbúcsúzunk, most ettől is elbúcsúzom. Onnantól kezdve, hogy tőled elbúcsúzunk, nekem mindenem megvan, amire valaha vágytam. Nincs szükségem semmi másra az élettől, csak tőled szeretnék elbúcsúzni. Nem tudom, milyen lesz önsajnálat nélkül élni. Talán picit félek is tőle. Ahogyan félek attól is, hogy nem leszek olyan jó anyuka, amilyennek képzelem magam... 

Mindennél jobban szeretnénk elbúcsúzni tőled és elkezdeni egy egészen új fejezetet, amiben szintén fejlődünk és erősödünk, de már nem miattad, hanem Őmiatta, aki érkezik hamarosan. Szeretnélek kitessékelni és becsukni mögötted az ajtót. De ki tudja, mit hoz a jövő. Nem tudunk jobbat, mint reménykedni.  Köszönöm, amiket tanítottál. Úgy érzem, téged is kimaxoltunk és készen állunk a következő fejezetre.

 

Készülődés a beültetésre (2020.november)

(Bár ez a bizonyos első beültetés nem sikerült, de a későbbiekről már nem írtam, ezért ezt itt meghagyom emlékül a blogon.)

 Két nap múlva érkezik hozzánk egy kis Vendég. Hozza a kis cókmókját és beköltözik a méhembe, ahol legjobb tudomásom szerint még senki nem lakott. Vendéget várunk és abban bízunk, itt marad bent még úgy kb 38-40 hétig. Mennyivel könnyebb lenne, ha a méhem egy szoba lenne, amit takarítanom és csinosítanom lehetne most a várakozás napjaiban. Kipróbálgatnám, melyik díszpárnák, textíliák, szobanövények mutatnak jól, ebben jó vagyok. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ehelyett vitaminokkal, superfoodokkal, jógával, vezetett meditációkkal "csinosítgatom" a kis vendégszobát, a testemet, és nem koszolom alkohollal, kávéval, cukorral.  De ez nem olyan sima ügy, mint párnákat és növényeket rendezgetni. Sötétben tapogatózunk, vajon mi tesz jót és mi felesleges babona. Vajon számít ez egyáltalán vagy csak magamat nyugtatom meg vele? 

Tudományos videókat néztem a napokban, ahol elmondják, hogy igazából az embrión múlik. Neki kell erősnek, egészségesnek, túlélőnek lenni. A méh egy ellenséges közeg, mondta egy aranyos doki bácsi egy videóban ma, de ez így van rendjén, hiszen meg kell védenie magát a kórokozókkal szemben. Az embriónak viszont ügyesen ki kell kommunikálnia a méh felé, hogy helló, engem ne nyírj ki, én leszek a kisbabád és én ide beköltözöm. 

Egy könyvben ("Mielőtt megszülettél"c.) a beágyazódást inváziónak hívják. Mert az embrió tömegmészárlást hajt végre a méhfal sejtjein. Így ágyazódik be: utat tör magának. Brutálisan hangzik, de engem cseppet sem zavar. Úgy szeretném, ha tudná: mindenem az övé. Öljön meg annyi sejtet, amennyit akar, vegyen el a testemből bármit, amire szüksége van, csak maradjon velünk. De mindegy, mit mondok vagy gondolok, végül csak rajta múlik, hogy elég erős-e. Már élete 6. napján meg kell harcolnia az életért és nem tehetek mást, mint bízok benne. Tulajdonképpen passzol a képbe: olyan anya szeretnék lenni, aki bízik a gyermeke képességeiben és nem akar mindent helyette kontrollálni. De azt gondoltam, hogy ilyesmit majd csak évekkel később kell átélni, mikor elmegy oviba és én nem lehetek ott non stop, hogy megvédjem, hát magának kell kiállnia magáért. De nem, ez már most így van. Hiába képzelem, hogy vendéget várunk és biztonságos, meleg kuckóba fogadjuk őt, a valóság az, hogy neki küzdenie kell az életéért. Tulajdonképpen az immunrendszerem ellen. De mégis valahol kell, hogy számítson, hogy én azt akarom, hogy nyerjen. Oda akarom adni magam teljesen Neki. A testem az övé, már régóta. Itt áll üresen a szobája és csak arra várunk, hogy beköltözzön.

Új élet kezdődik

(Bár ezen az éjszakán végül nem kezdődött el a kisbabánk élete, de szép volt hinni, hogy igen.)

Fekszünk az ágyban gyertyafényben és arra gondolunk, hogy ezekben az órákban fogan meg a gyermekünk. Most rakják össze hihetetlenül okos kis molekulákból a kromoszómáit a sejtek. Elképesztő, honnan tudják, mit, hogy kell? Pedig tudják. Új élet kezdődik. A mi kicsi babánk élete kezdődik. Tőlünk kocsival 17 percnyire egy kórházban. Persze, valaha régen mi is úgy képzeltük, hogy egy szerelmes éjszakán, a saját ágyunkban, gyengédségben és szenvedélyben fog megfoganni. Ehelyett orvosokkal és tűkkel, drága és fájdalmas vizsgálatokkal, terpesztős székekkel és spermaleadással, végül embriológusokkal és high tech inkubátorral fogan most meg. Nem tökéltes, de már régen nem panaszkodunk. A mi csodánknak mi így tudunk lehetőséget adni az életre. Mert tavaly előtt május óta érezzük, hogy valaki jönni akar hozzánk, csak nem talál utat. Küzdöttünk, hogy életet adjunk Neki. Már kicsit sem bánom, hogy nem "a szexeltünk és terhesek lettünk" utat dobta a gép. Ez az út tele volt szerelemmel, küzdelemmel, kitartással, egymás támogatásával, tanulással, fejlődéssel. Hálás vagyok minden nehézségnek, ami külön-külön is jobb emberré tett minket és együtt jobb csapattá. Várunk Téged, te kis ismeretlen-ismerős. Most kezdődik az életed. Két sejtünkből eggyé válasz, valami olyanná, ami még soha nem volt, valaki teljesen egyedivé. Kíváncsian várunk! Pár nap és visszakapunk és attól fogva életed végéig itt leszünk neked annyira, amennyire épp szükséged lesz ránk. Önálló, bátor ember lesz belőled egyszer, ebben biztos vagyok, de most még jó ideig mindentől meg fogunk védeni és annyira szeretni, amennyire csak lehetséges - és még egy picit annál is jobban.     

Petesejt leszívás

Az első petesejt leszívásunk beszámolója 2020 őszéről:

 Eljött a nagy nap, amitől úgy rettegtem. Mert nem volt nekem egyértelmű, mit takar a "bódítás" szó. Akkor végülis ébren leszek, csak kábultan? Hogy fogom kibírni, hogy ne mozduljak el egy millimétert sem, amikor egy hatalmas tűvel átszúrja a méhszájat, méhet, petefészkeket és benne a kis tüszőket? Hogy leszek én erre képes? Másoknak nem fájt, értem én, de másoknak az inszem sem fájt, én meg életem legszörnyűbb fájdalmát éltem át ott. Szóval féltem előtte heteken át és sírtam és szégyelltem, hogy félek. Milyen anya az, aki még ezt se bírja?

De mire eljött a reggel, már semmi nem maradt, csak a hideg elszántság. Nem érdekelt, mennyire fáj, csak legyen petesejt, ami el tud indulni.  Nem maradtak könnyek, nem maradt ima, csak a "let's do this shit" és a "whatever the fuck it takes". 

Óracsörgés előtt 1 perccel ébredtem, mint a katonák, olyan fegyelemmel toltuk végig a reggelt. Bementünk a kultúrált kórházba, kedves dolgozók bekalaúzoltak a szobába, tiszta kórházi hálóing és ágynemű várt. Itt picit még döcögtek a percek, aztán egyszercsak szólítottak és betessékeltek a műtőbe. Rémisztő egy hely. Modern kínzókamárnak néz ki a nőgyógyászati terpesztő székkel, körülötte mindenféle kütyük, gépek és maszkos, egyenruhás emberek. De közben mindenki kedves volt. Nevettek, mikor mondtam, hogy én dupla adag altatót kérek szépen. Viszont onnantól, hogy bedöfték a branült és az arcomra tették azt, amiből az altatógáz jött (gondolom) onnantól képszakadás. 

Az ágyamban ébredtem föl, betakargatva. Semmit nem éreztem a tűből, amitől annyira rettegtem hetek át. Aludtam, bóbiskoltam. Mígnem bejött a doki és csak annyit mondott: "7 petesejt lett, nagyon örülünk" aztán kiment. Azzal a lendülettel elsírtam magam. Pont úgy, mint annak idején mikor a kiskutyámat kihozták élve a műtőből: egészen addig tartottam magam, egyetlen nyikkanás nélkül, de amikor ott volt és élt, kiömlöttek a visszatartott könnyek. Nem tudom, hogy került zsebkendő az ágyamra, én nem vittem magammal. De mikor legközelebb felébredtem, tele volt az ágyam kifújt zsepikkel. Valaki nagyon kedves volt velem.

 Furcsa volt, hogy ott van 4 nő a szobában, sorstársak vagyunk, órákon át együtt, mégsem szólunk egymáshoz. De jól is esett a csend egyébként. Szóval nagy lelkesen belakmároztam, utána jött egy nagyon kedves, intelligens fiatal biológus nő, aki kivezetett egy külön szobába és tájékoztatott róla, hogy valóban 7 petécskénk lett és mind a 7 érett és egészséges! Itt újra ömleni kezdtek a könnyeim. Én annyira rettegtem, hogy egy se lesz - vallottam be. Végre egy egészségügyi dolgozó, akitől nem félek, akitől megkérdezhettem bármit és normálisan, egyenrangú partnerként beszélt velem. Most nem szabad jógázni sem, de kutyusaimat ölbe venni sem. Lényegében feküdjek, vagy sétálgassak picit. 

 

Babafészkelő workshop beszámoló

 

Kép innen.

Nem is tudom már, melyik csoportban bukkantam rá, de lényeg, hogy ha keresnéd, itt találod meg, amiről most szó lesz: http://www.babafeszkelo.hu/ 

Szóval voltam tegnap ezen az egy napos workshopon, ahol kifejezetten a lombikra készültünk fel egy női jóga oktatóval, aki nem mellesleg lombikos anyuka is. Fent van néhány videója itt is, nagyon szuperek: Nőijóga Babafészkelő csatorna.

Nagy élmény volt együtt tölteni a napot 5 olyan nővel, aki előtt az ég világon semmi sem ciki abból, amiket érzek, gondolok, megélek, vagy vizsgálati eredményként kapok. Az amúgy a témához oly szorosan kötődő szégyenérzet abban a pillanatban foszlott ott semmivé, amikor a bemutatkozó körben az egyik társunk elkezdte mesélni a saját sztoriját. Vadul bólogattunk egymás történeteire és feltörő érzéseire. Nem is tudom szavakkal átadni, mennyire megnyugtató egy ilyen közeg - főleg ha évek óta élsz szégyenérzettel azért, mert nem szültél még gyereket. 

Ebédszünetben beültünk egy kis kajáldába és elment az asztalunk mellett egy kismama, hatalmas pocakkal. Nekem az ilyesmi mindig nehéz. Mindig olyan kívülállónak, olyan kevesebbnek érzem magam egy kismamával egy térben. De akkor ott azokkal a nőkkel egy asztalnál ülve úgy éreztem, mintha védőburok venne körül. Eddig voltak az anyukák, a nagy "Ők" csoport és voltam én, a kiszorult, a nem-klub-tag. Most pedig volt egy "mi", ami védett. Nem voltam egyedül. Ezen a napon nem voltam én senkinél se kevesebb azért, mert még nem sikerült teherbe esnem.

Egyszerre volt praktikus és mégis nagyon érzelmes az egész. A jóga és a meditáció eddig is a szerelmem volt, de most megtanultam azt is, milyen gyakorlatok jók a ciklus első és a második felére, illetve mi legyen a jógával a beültetés után. Jól esett a testemnek a sok csípőnyitás, a sok gyengéd mozgatás. Sok új infó nem volt magáról a lombik folyamatról, hiszen már annyi mindent összeolvastam, de aki most készül az elsőre, annak jól esik ha egyben szépen meghallgatja. Egy pillanatig sem unatkoztam.

A legjobb az egészben talán mégis az Erából, az oktatóból áradó szeretet és optimizmus volt. Azt hittem, azért lesz reménykeltő, mert ott lesz majd hús-vér valójában valaki, akinek sikerült. De sokkal inkább a személyisége, kisugárzása volt nagyon megnyugtató és reménykeltő. Eleve nagyon szeretem az olyan embereket, akik a versenyszférából nyergeltek át egy spirituálisabb karrierre, mert többnyire megtartják a racionalitást, a rendezettséget, és ezért az érzelmi és spirituális mondanivalójuk is nyugodtabb alapokon áll és számomra hitelesebb. Era személyében a hozzáértés és az őszinte adni-vágyás találkozott és mi csak úgy sütkéreztünk benne. Feltöltött. Szívesen maradtam volna még.

Nagyon jó volt a végén babaváró vezetett meditációval zárni a jóga gyakorlást. Jól esett kismamaként elképzelni magam. Néha hallgatok itthon kismamáknak szóló vezetett meditációkat is, hogy készüljek, hogy a vágyott állapotra hangoljam teremtő elmémet - de közben néha úgy érzem, csalok. Na, itt nem éreztem úgy. Itt az volt a feladat, hogy képzeljem el. Hát, ment is! Gyakorolni fogom!

Nem tudom, mikor lesz ilyen megint, de nagyon ajánlom mindenkinek, aki lombikra készül. Ha "jógás-típus", akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért! Nekünk is a babához való úton jött szembe a jóga, előtte alig találkoztunk vele. De most már alig várjuk, hogy majd babás jógára is járjunk vele