Könyv egy lombikos Apukától

 

   Egy nap alatt kiolvastam, de nem azért, mert rövid, hanem mert konkrétan letehetetlen. Sokszor felnevettem és még sokkal többször folytak közben a könnyeim. Így, hogy már előzőleg láttam az író ikerbabócáinak a fotóját a facebookon, kicsit olyan volt olvasni, mint amikor úgy nézel egy filmet, hogy tudod, hogy happy endes lesz. A szerelmes pár a végén összejön, tuti. De ez még sokkal-sokkal meghatóbb, mert igaz és mert a saját életünkből fakadóan nagyon.nagyon át tudom érezni a csalódásokat, a fájdalmakat és a szerelmet, amivel tele van az ő történetük is - akárcsak a miénk és még sokaké. 

Tudom, unalmas egy olyan könyvajánló, ami csak áradozik és semmit nem kritizál, de őszintén szólva eszemben sincs hibát keresni benne, annyira hálás vagyok, hogy belehelyezkedhettem egy férfi fejébe és onnan kinézve élhettem át velük 3 év küzdelmeit. Szóval szerintem zseniális könyv és kincset ér a mi babáért küzdő szubkultúránk számára.

Először akkor kezdtek folyni a könnyeim, amikor a Felesége műtétjét mesélte el. Egyáltalán nem érzelgős, de mégis annyira átjön, mennyire szereti. Az utolsó 15 oldalt meg már csak simán végigsírtam a happy end miatt. Reményt adott és megerősítette a bennem éledező büszkeséget. Mi még csak most állunk az első lombikunk előtt, (remélem, hogy már csak egy hónapnyira vagyunk tőle), és olyan sok rossz történetet olvasok, hogy nagyon nehéz optimistán állni hozzá. Így, hogy egy igazi sikertörténetet ilyen részletességgel elolvastam, most jobban hiszek benne, hogy sikerülhet, már akár elsőre, sőt, akár ikrekkel. Igenis, ez lehetséges. Ezt a reményt nem veheti most el tőlünk senki. Ami pedig a büszkeséget illeti: nagyon sokszor visszatér a könyvben a nők iránti tisztelet. Rengetegszer használja az író az amazon szót és imádom érte. Ezt mondogatom már hónapok óta magamnak: nem a sors áldozatai vagyunk, hanem hősnők! Erősek, kitartóak. Minden hónapban pofára esünk, de mindig felállunk. Már azt sem tudjuk, hány tesztet dobtunk ki, és minden fájdalmas vizsgálatra bemasírozunk, és mindent beveszünk és feldugunk és magunkba szúrunk, úgyhogy igazán, de igazán büszkének kell lennünk. Ez nem önteltség, ez az erő tudatosítása, ami segít minket előre.

Kíváncsian várom, hogy a férjem is elolvassa holnap, mert azt hiszem, sok olyasmit megfogalmaz az író, amit hasonlóan érez, de nem tudott így kifejezni. Mert a pasiknak is baromi nehéz és nekik is rengeteg erő kell hozzá! Ennek ellenére ők mennyivel kevesebb segítséget és figyelmet kapnak, mint mi. Pedig nem kevésbé fontos a szerepük! Erről majd még a Csendes apaforradalom című könyv ajánlójában is fogok írni! Azt is imádom.

Egyébként pont aznap hozta meg a póstás, amikor megkaptunk a 3. inszem eredményét és ezzel bizonyossá vált, hogy lombikozni fogunk. Ha ez nem jel, akkor mi? 

Ide kattintva találod a könyv FB oldalát és innen tudsz rendelni is.

A második inszemináció

Nem tartottunk pihenőt, csak intézményt váltottunk. Egy olyan intézményben csináltattuk már a másodikat, ahol egyrészt nem kellett hónapokat várni, mint a Kaáliban kellett volna újfent... ezen kívül gondosak, kedvesek és ami a legfontosabb, a Leendő Apuka végig bent lehetett az inszemen és fogta a kezem és egymás szemébe néztünk.

Az orvosunk végtelenül kedves volt és a beavatkozás előtt még a spermiumokat is megnézhettük a mikroszkóp alatt, ami igazán nagy élmény volt, állati cukik.

Lehet, hogy azért mert HSP vagyok, lehet, hogy azért mert pszichológus vagyok, lehet, hogy azért, mert írok, de nekem fontos nagyon, hogy egy orvos milyen szavakat használ. Frászt kapok attól, amikor azt mondják, hogy "házasélet" vagy "önmegtartóztatás". Itt a Szőnyi doktor úgy mondja, az utolsó x napban már ne szerelmeskedjünk, mert gyűjteni kell a spermiumcsapatot, hogy a legjobb legyen. Emberséges és kedves.

  Ennek ellenére maga az inszemincáió annyira fájt, mint soha életemben semmi azelőtt. Senkit nem akarok megijeszteni. Ez tényleg 100-ból 99 nőnek nem fáj. Alig találtam a neten magamon kívül még két csajt, aki hasonlókat élt át. Az előzőnél és az átjárhatóságinál is nagyon sok bogyót bevettem előre, mert tudom, hogy érzékeny a méhszájam, de most nem vettem be semmit, mert őszintén bevallom, féltem, hogy amiatt nem sikerült, hogy "be voltam drogozva". Ezt most tisztán nyomom végig, határoztam el. Fájjon, ami fáj, nem érdekel, csak legyek terhes. Az orvos és az asszisztens is nagyon gyengéd volt és biztos vagyok benne, hogy semmit nem csináltak rosszul, nekem valamiért az amúgy egészséges méhszájaim rettenetesen érzékeny. 

Amíg áttámogattak a pihenőszobába, hányni is és kakilni akartam egyszerre és elsötétült előttem a világ mire eljutottam az ágyig. Csak annyit tudtam csinálni, hogy levegőt veszek, mozdulni nem. Kínáltak fájdalomcsillapítóval és hiába mondták, hogy ez nem árthat a babának, abban a fájdalom által módosított tudatállapotban ezt nem tudtam elhinni. Csak akkor fogadtam el, amikor már majdnem lejárt az egy óra pihenő és még mindig képtelenségnek tűnt, hogy lábra tudjak állni. Akkor elfogadtam a nospa szurit és másfél órával az inszemináció után valóban a saját lábamon távoztam szépen óvatos lépésekben. A Férjem annyira mellettem volt az egész élmény alatt, mint még soha életemben senki. Annyira éreztem, hogy számíthatok rá és biztonságban elveszthetem a kontrollt, ő ott van és vigyáz rám! Csodás volt megtapasztalni és bizalommal várom ezek után a szülés fájdalmát és kiszolgáltatottságát is.

  Amikor ott feküdtem az asztalon pillanatokkal a befecskendezés után, a fájdalom legélesebb pontján, a sok kedves mondat helyett, amiket elterveztem, csak azt tudtam mondani a spermiumoknak némán befelé kommunikálva: "könyörgöm, könyörgöm, siessetek srácok, mert én ezt mégegyszer nem bírom ki".

   De immár 3 héttel mindez után, visszatekintve azt mondnom, ez volt az a pont, amikor áldozatból harcos lettem. Amikor pár nappal később hazafele a kocsiban az égre sandítottam, azt mondtam pökhendi stílusban a vén szakállasnak, akiben nem hiszek, hogy "azt hiszed megijesztettél? ennyivel?!"

Megyünk tovább. Készülünk a következőre. Erővel, hittel, szeretettel.