Egy nap alatt kiolvastam, de nem azért, mert rövid, hanem mert konkrétan letehetetlen. Sokszor felnevettem és még sokkal többször folytak közben a könnyeim. Így, hogy már előzőleg láttam az író ikerbabócáinak a fotóját a facebookon, kicsit olyan volt olvasni, mint amikor úgy nézel egy filmet, hogy tudod, hogy happy endes lesz. A szerelmes pár a végén összejön, tuti. De ez még sokkal-sokkal meghatóbb, mert igaz és mert a saját életünkből fakadóan nagyon.nagyon át tudom érezni a csalódásokat, a fájdalmakat és a szerelmet, amivel tele van az ő történetük is - akárcsak a miénk és még sokaké.
Tudom, unalmas egy olyan könyvajánló, ami csak áradozik és semmit nem kritizál, de őszintén szólva eszemben sincs hibát keresni benne, annyira hálás vagyok, hogy belehelyezkedhettem egy férfi fejébe és onnan kinézve élhettem át velük 3 év küzdelmeit. Szóval szerintem zseniális könyv és kincset ér a mi babáért küzdő szubkultúránk számára.
Először akkor kezdtek folyni a könnyeim, amikor a Felesége műtétjét mesélte el. Egyáltalán nem érzelgős, de mégis annyira átjön, mennyire szereti. Az utolsó 15 oldalt meg már csak simán végigsírtam a happy end miatt. Reményt adott és megerősítette a bennem éledező büszkeséget. Mi még csak most állunk az első lombikunk előtt, (remélem, hogy már csak egy hónapnyira vagyunk tőle), és olyan sok rossz történetet olvasok, hogy nagyon nehéz optimistán állni hozzá. Így, hogy egy igazi sikertörténetet ilyen részletességgel elolvastam, most jobban hiszek benne, hogy sikerülhet, már akár elsőre, sőt, akár ikrekkel. Igenis, ez lehetséges. Ezt a reményt nem veheti most el tőlünk senki. Ami pedig a büszkeséget illeti: nagyon sokszor visszatér a könyvben a nők iránti tisztelet. Rengetegszer használja az író az amazon szót és imádom érte. Ezt mondogatom már hónapok óta magamnak: nem a sors áldozatai vagyunk, hanem hősnők! Erősek, kitartóak. Minden hónapban pofára esünk, de mindig felállunk. Már azt sem tudjuk, hány tesztet dobtunk ki, és minden fájdalmas vizsgálatra bemasírozunk, és mindent beveszünk és feldugunk és magunkba szúrunk, úgyhogy igazán, de igazán büszkének kell lennünk. Ez nem önteltség, ez az erő tudatosítása, ami segít minket előre.
Kíváncsian várom, hogy a férjem is elolvassa holnap, mert azt hiszem, sok olyasmit megfogalmaz az író, amit hasonlóan érez, de nem tudott így kifejezni. Mert a pasiknak is baromi nehéz és nekik is rengeteg erő kell hozzá! Ennek ellenére ők mennyivel kevesebb segítséget és figyelmet kapnak, mint mi. Pedig nem kevésbé fontos a szerepük! Erről majd még a Csendes apaforradalom című könyv ajánlójában is fogok írni! Azt is imádom.
Egyébként pont aznap hozta meg a póstás, amikor megkaptunk a 3. inszem eredményét és ezzel bizonyossá vált, hogy lombikozni fogunk. Ha ez nem jel, akkor mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése