Babafészkelő workshop beszámoló

 

Kép innen.

Nem is tudom már, melyik csoportban bukkantam rá, de lényeg, hogy ha keresnéd, itt találod meg, amiről most szó lesz: http://www.babafeszkelo.hu/ 

Szóval voltam tegnap ezen az egy napos workshopon, ahol kifejezetten a lombikra készültünk fel egy női jóga oktatóval, aki nem mellesleg lombikos anyuka is. Fent van néhány videója itt is, nagyon szuperek: Nőijóga Babafészkelő csatorna.

Nagy élmény volt együtt tölteni a napot 5 olyan nővel, aki előtt az ég világon semmi sem ciki abból, amiket érzek, gondolok, megélek, vagy vizsgálati eredményként kapok. Az amúgy a témához oly szorosan kötődő szégyenérzet abban a pillanatban foszlott ott semmivé, amikor a bemutatkozó körben az egyik társunk elkezdte mesélni a saját sztoriját. Vadul bólogattunk egymás történeteire és feltörő érzéseire. Nem is tudom szavakkal átadni, mennyire megnyugtató egy ilyen közeg - főleg ha évek óta élsz szégyenérzettel azért, mert nem szültél még gyereket. 

Ebédszünetben beültünk egy kis kajáldába és elment az asztalunk mellett egy kismama, hatalmas pocakkal. Nekem az ilyesmi mindig nehéz. Mindig olyan kívülállónak, olyan kevesebbnek érzem magam egy kismamával egy térben. De akkor ott azokkal a nőkkel egy asztalnál ülve úgy éreztem, mintha védőburok venne körül. Eddig voltak az anyukák, a nagy "Ők" csoport és voltam én, a kiszorult, a nem-klub-tag. Most pedig volt egy "mi", ami védett. Nem voltam egyedül. Ezen a napon nem voltam én senkinél se kevesebb azért, mert még nem sikerült teherbe esnem.

Egyszerre volt praktikus és mégis nagyon érzelmes az egész. A jóga és a meditáció eddig is a szerelmem volt, de most megtanultam azt is, milyen gyakorlatok jók a ciklus első és a második felére, illetve mi legyen a jógával a beültetés után. Jól esett a testemnek a sok csípőnyitás, a sok gyengéd mozgatás. Sok új infó nem volt magáról a lombik folyamatról, hiszen már annyi mindent összeolvastam, de aki most készül az elsőre, annak jól esik ha egyben szépen meghallgatja. Egy pillanatig sem unatkoztam.

A legjobb az egészben talán mégis az Erából, az oktatóból áradó szeretet és optimizmus volt. Azt hittem, azért lesz reménykeltő, mert ott lesz majd hús-vér valójában valaki, akinek sikerült. De sokkal inkább a személyisége, kisugárzása volt nagyon megnyugtató és reménykeltő. Eleve nagyon szeretem az olyan embereket, akik a versenyszférából nyergeltek át egy spirituálisabb karrierre, mert többnyire megtartják a racionalitást, a rendezettséget, és ezért az érzelmi és spirituális mondanivalójuk is nyugodtabb alapokon áll és számomra hitelesebb. Era személyében a hozzáértés és az őszinte adni-vágyás találkozott és mi csak úgy sütkéreztünk benne. Feltöltött. Szívesen maradtam volna még.

Nagyon jó volt a végén babaváró vezetett meditációval zárni a jóga gyakorlást. Jól esett kismamaként elképzelni magam. Néha hallgatok itthon kismamáknak szóló vezetett meditációkat is, hogy készüljek, hogy a vágyott állapotra hangoljam teremtő elmémet - de közben néha úgy érzem, csalok. Na, itt nem éreztem úgy. Itt az volt a feladat, hogy képzeljem el. Hát, ment is! Gyakorolni fogom!

Nem tudom, mikor lesz ilyen megint, de nagyon ajánlom mindenkinek, aki lombikra készül. Ha "jógás-típus", akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért! Nekünk is a babához való úton jött szembe a jóga, előtte alig találkoztunk vele. De most már alig várjuk, hogy majd babás jógára is járjunk vele

Nyugalom

Nyugalom. Furcsa vendég nálunk. Nem ez az első szó, ami a mesterséges megtermékenyítésekről és beültetésekről eszünkbe jut. Most mégis itt van. Valószínűleg a napi többszöri termékenység-meditációk eredménye és a jógáé és a szerelememé: nem aggódom már.

Tény, hogy nem tudom, ez az inszem lesz-e életünk új fejezetének kezdete, vagy kell még egy kör és még egy kör és még nehezebb körök. De ez valahogy most nem tűnik fontosnak. Nem zavar, hogy nem láthatom, mi vár ránk a következő kanyar után. Mert maga az út már valódinak érződik a lábaim alatt. 

Érzem a lelkemben az átalakulást. Egyre jobban fókuszálok magamra, magunkra. Ezt nevezi az egyik fertility coach "pre-mester"-nek. Készülődünk, lassulunk, hangolódunk a babánkra. Elfogadjuk, hogy nem tudjuk, mikor jön.

A munkám, ami eddig a legtöbb figyelmemet és energiámat magába itta, mostanra kikapcsolódássá vált, amit szeretek, de nem viszek túlzásba. Nem is nagyon jönnek most új emberek. Korábban pánikba ejtett volna, ha csak ennyit dolgozom. Most viszont érzem, így van jól. Biztonságban vagyok - bár ezt naponta át kell gondolnom és megbeszélnem magammal, de lényeg, hogy a végén erre jutok minden nap: biztonságban vagyok. Várom a babánkat, az ajándékunkat, a megtisztelő feladatunkat, a lelket, akinek dolga lesz itt. Készülök, hogy neki adjam a testem, az életem.

Ahogy én készülődöm a láthatatlan függönynek ezen az oldalán, valaki odaát, végtelen szimmetriában velem, ugyanígy készülődik. Nem látjuk egymást, de megtanultam már a gyászaim közepette, hogy a függöny mögött ott vannak mind, akiket itt már nem látunk. 

Kanyarog az út előttünk és alig látunk pár méternél tovább. Talán mindig így van ez és csak illúzió, hogy tervezhetjük az életünket. Felbecsülhetetlen értékű tanulás ez nekem. Jobban a jelenbe tesz, mint bármi más azelőtt. 

Elnézem ezt a képet a kanyargó útról és látom, hogy nem egyedül mendegélek rajta. Minden lépés, amit a szerelmemmel kéz a kézben teszünk, nekem az itt és mostban tökéletesen elég a boldogsághoz.

Reggel és este

A Kisbabánk Lesz! könyv nagyon ajánlja, hogy kezdjünk el napi 1 vagy 2 alkalommal meditálni rövideket. Sok fertility meditation van fent a neten. Kerestem, kerestem, melyik legyen az. Sokat meghallgattam a hétvégén. Mindegyik nagyon szép. Ezt nem csak azért választottam, mert 7 perces és így könnyen be tudom illeszteni a reggelekbe és az estékbe is, hanem mert nagyon-nagyon sok szeretettel mondja benne a nő a magáét. Nem igazán a testre fókuszál, sokkal inkább a Lélekre, aki jönni szeretne. Vasárnap is meghallgattam reggel-este és ma is. Negyedik hallgatásra már tudtam vele mondani és sok év csalódás után újra látni tudtam magam előtt egy pici babát. Könnyek szöktek a szemembe és csak néztem lelki szemeimmel, hogy milyen szép. 

Mohón néztem, mert meg akarom ismerni. Arra gondoltam, hogy ha itt lesz, állandóan csak nézni akarom, mert kíváncsi vagyok rá, ki ő. Egy kész kis lény érkezik meg. Nem úgy gondolok már rá, mint valakire, aki "az én babám". Nem az enyém, hanem Önmagáé. Mi csak a kijelölt segítői vagyunk. Őrzői, mentorai, és ha jól alakulnak a dolgok, akkor a szerettei. A saját útjára jön. Nem azért, hogy az enyémet meghosszabbítsa vagy kiteljesítse. 
Csak figyelni szeretném őt és segíteni. Valahogy úgy, ahogyan Stephen Hawkingot tologathatták a tanítványai: tudom, hogy szüksége van rám, de nem azért mert kevesebb, mint én. Sőt.

A testem és én

  Valamiért sosem vigyáztam úgy a saját testemre, ahogyan az állataim testére vigyáztam és ahogyan majd a babánkra is fogok. Valamiért az önszeretet a testem felé nehezen megy. 

Elvileg az aktuális szépségideál keretein belül "csini alakom" van. Mégis valahogy nem tudom szépnek látni. Szeretem fényképezni a főztömet, vagy visszaolvasgatni az írásaimat, de nem szeretem nézni a testemet. Annyi hibáját látom kívül is és ami a belsőt illeti: annyiszor, de annyiszor hagyott már cserben, vagy vallott kudarcot a méhem. Nem igazán tudok már bízni bennem. Olyan, mintha a testem az ellenségem lenne, aki felett győzedelmeskedni akarok a sok vitaminnal, orvosi segítséggel.

És nagyon nehezen, de bevallom itt a senki előtt: Félek a terhességtől, mert nem tudom, vajon jó hely lennék-e valakinek? 

Szeretném olyan szépnek látni a testem, amilyen tökéletesen szépnek a Kiskutyám minden vonását látom, aki tényleg maga a természetes tökély. Szeretném szeretni a saját apró tökéletlenségeimet úgy, ahogy a Férjem testének minden apró részeltét szeretem.

Nem tudom, hogyan kell. Ott kezdem, hogy vezetett relax videókat keresek a témában a youtube-on... Aztán majd beszámolok a fejleményekről.

Rátaláltunk a Yin Jógára!

 Az egyetemi évek óta jógázgatok (az jó régen volt), hol lelkesen, hol sehogy - de őszintén szólva inkább az utóbbi. Nem is sejtettem, hogy eddig az volt a gond, hogy nem találtam rá még arra a válfajára, ami nekem való. Mint egy szerelem: ha meglátod, tudod, hogy ő az.

A yin a megengedés jógája. Itt nem erőlködünk, nem akarunk, nem "teszünk" aktívan. Helyette  felveszünk egy nyugalmas pózt és mély légzésekkel beleolvadunk, átadjuk magunkat annak, ami van. Elfogadjuk a testérzeteinket úgy, ahogy vannak és csak lélegzünk. Ahogyan Echhart Tolle írja az Új Földben: nem címkézzük a dolgokat jónak vagy rossznak. 2-3 percen át ugyanabban a "kicsavart" testhelyzetben maradunk és csak figyelünk, mi történik a testünkben. Jelenlét, légzés. Igazából meditáció.
  A kisbabánkért való úton nagyon sok az igyekezet, az akarás, és mindez yang energia. Szükségünk is van rá. Nem tudnánk végig küzdeni az utat csak ying energiákkal. De sajnos könnyű megfeledkezni az egyensúlyról. A yin jóga emlékeztet arra, hogy engedjük azt, ami történik. Nem tudunk mindent kontrollálni és ezért át kell adnunk magunkat annak, ami van. 

  Látszólag ellentmondás, de sokkal intenzívebben, mélyebben történnek energetikai változások a testünkben, mint egy hatha flow gyakorlat közben és után. 

Ebből a kis 10 perces ízelítőből, amit ide beillesztettem, talán nem derül ki annyira. De szombaton és vasárnap elmentünk kipróbálni élőben egy-egy másfél órás yin jóga órát két külön tanárnál. Teljesen más volt a kettő, mégis valahol mélyen ugyanaz.

Nehéz szavakba önteni. Leginkább ahhoz tudom hasonlítani, amit akupunktúrás kezelések után éreztem: intenzívebben áramlanak a testemben az energiák, felszabadulnak érzelmek és valahogy az egész lényem olyan "élőbb".

  Többnyire csukott szemmel vagyunk, nem nézzük, ki mit csinál, mindenki befelé figyel. De vasárnap volt egy pillanat, amikor a mellettem jógázó Férjemre néztem és azt éreztem, hogy sokadszorra, újra beleszeretek. Hány ilyen férfi van, aki jógázna velem minden nap otthon és el is jönne órára egy terembe, csupa nő közé, abszolút nem hajlékonyan, mégis lelkesen és nyitottan? Persze mondhatnám úgy is, hogy büszke vagyok Rá és az is igaz lenne, de sokkal inkább azt érzem: szerelmes vagyok. És végülis erről szól az egész, nem?  A szerelmünket ünnepeljük abban is, hogy kisbabát szeretnénk, akiben összeolvadnak a vonásaink és történeteink. Ezt nem szabad elfelejteni! 

Bizonytalanság

  A második inszem utáni 2 hetet egészen jól bírtam. Azt mondtam magamnak, várjuk a lottóhúzást és kész. Előre lefoglaltam időpontot HCG vérvételre és az a nap volt az eredményhirdetés napja. Addig pedig egyszerűen mindent jól kell csinálni és nem gondolni az eredményre. Muszáj és kész. Akkor is, ha semmi értelme, mert kiderül majd, hogy nincs macska... illetőleg baba :)

Akkor szembesültem vele, hogy a bizonytalanság miatt érzett feszültség nagy részét elfojtottam, amikor megjött a negatív eredmény és a férjem miután megölelgetett, azt mondta, most elugrik valahova, de 10 perc múlva itt lesz. Nyilvánvaló volt, hogy hozni akar nekem valamit, de nem tudtam, hogy mit és nevetséges módon az volt az a pont, amikor potyogni kezdtek a könnyeim és szégyenkezve motyogtam: "én értem, hogy hozni akarsz nekem valami meglepetést, de nem tudom, mit és én esküszöm nem bírok ki még 10 perc bizonytalanságot". Hát nem aranyos? Előtte 2 hétig könnyek nélkül bírtam, de az a 10 perc már sok volt. Így esett, hogy nem kaptam virágot, de kaptam nagyon sok ölelést és sok-sok zsebkendőt. 

Kell még egy ember erre a bolygóra?

Kiskoromtól éreztem, gondoltam, hittem, hogy az emberi faj, mint egy rákos daganat, tönkre teszi a bolygót. Ugyanakkor kiskoromtól arra vágyok legeslegjobban, hogy terhes legyek, hogy szüljek, hogy szoptassak, hogy szerető szülőként segítsek felcseperedni valakinek. Ezen két mondat között nagyon mély belső ellentmondás feszül. Egy rákos sejt vagyok és tudom, hogy még a lehető legkörnyezettudatosabb életmódommal is ártok az anyabolygónak, mégis úgy akarok viselkedni, mint mindenki: szaporodni akarok.

Erőteljes bűntudatom volt.  Próbáltam belépni childfree fb csoportokba, hogy magamévá tegyem az elveket. Nem sok sikerrel. Komolyan elindultunk az örökbefogadás felé is, ami egyébként távolabbi célként most is ott van. De arra jutottunk, hogy babakoron túli kisgyereket lenne igazán nagy dolog örökbefogadni. Viszont előtte jó lenne belejönni a szülőszerepbe egy olyan gyerek mellett, aki fokozatosan és lassan nő sejtekből kisemberré. Valahogy jobban el tudom képzelni, hogy az ovis gyerekünkkel közösen döntünk úgy, hogy testvéréül fogadunk egy korabeli gyereket. Tehát örökbefogadás-projekt időben eltolva.

Ott tartunk, ahonnan elindultunk: a világot tönkre tevő faj vagyok és szaporodni akarok.
Egészen addig azt gondoltam, hogy le kellene mondanom róla, míg a férjemmel
erről nem beszélgettünk nagyon őszintén. Ritkán mond nekem ellent, de amikor teszi, az megalapozott és mindig segít vele. Azt mondta, hogy ha van bármi esély arra, hogy a bolygón jobb
lesz, akkor az nem az intelligens emberek önkéntes gyermektelensége révén valósul meg, hiszen a tömegek szaporodnak továbbra is. Nem fog kihalni az emberiség.  A bolygónak az az egyetlen esélye, ha a magunkfajta tudatos, természetet tisztelő emberek is szaporodnak és megpróbálnak hatni a többi emberre. Az segít a bolygónak, ha egyre több olyan ember vállal gyereket, mint mi, akik úgy neveljük fel, hogy tisztelje, védje, szeresse a természetet és hozzon a saját érdekein túlmutató, felelősségteljes döntéseket.
Ha nem lesz gyerekem, attól nem lesz jobb a világ, csak megy tovább a maga útján anélkül, hogy én ebben a formában hozzászóltam volna. Ha viszont igen és igazán jól csináljuk a dolgokat, akkor a természet, a bolygónk gazdagabb lesz egy szövetségessel. Ezek a gyerekek fogják folytatni azt a törekvést, amit mi is már elkezdtünk: minél kevesebbet ártani és ezt a szándékot elébe helyezni a haszonnak, gyorsaságnak és egyéb önzéseknek.