Kicsi Tanítónk

Kicsi buddhám, kicsi tanítóm, már most mennyi mindent köszönhetek neked. Tanítasz, mozdítasz azzal, hogy nem jöttél még. Miattad elkezdtünk együtt jógázni, rájöttem, hogy belefér a napomba reggel és este a rövid meditáció, lelkiismeretesen szedem a vitaminokat, amit azelőtt sose tettem, újra kezdtem pszichológushoz járni, és találtam egy orvost is, akiben megbízom. Rájöttem, hogy cigi és alkohol nélkül is milyen könnyen jól tudom magam érezni. Elkezdtem jobban szeretni, tisztelni, ápolni a testem, a nőiességem. Szebb és jobb lett az életem már attól, hogy készülünk rád. A jó irányba viszel minket már most. Ha ebben a hónapban sem jössz, utólag annak is látni fogom az értelmét. Te jobban látod, mikor vagyunk készen.

Halál és születés

Ha nem hiszek a halálban, mert tudom, hogy csak a testünk múlik el, akkor magától értetődő, bár kissé furcsa kijelentés, hogy a születésben sem hiszek. Nem ott végződik, nem ott kezdődik. Csak formaváltás. Egy másik dimenzióból átlépés. Számunkra ismeretlen törvények szerint.
Nem egy soha nem létező jön létre a kisbabánkban. Újra születik, újra belép a földi világba, ebbe a fizikai dimenzióba. Csak utat adunk. Csak a föld vagyok.

Reggel és este

A Kisbabánk Lesz! könyv nagyon ajánlja, hogy kezdjünk el napi 1 vagy 2 alkalommal meditálni rövideket. Sok fertility meditation van fent a neten. Kerestem, kerestem, melyik legyen az. Sokat meghallgattam a hétvégén. Mindegyik nagyon szép. Ezt nem csak azért választottam, mert 7 perces és így könnyen be tudom illeszteni a reggelekbe és az estékbe is, hanem mert nagyon-nagyon sok szeretettel mondja benne a nő a magáét. Nem igazán a testre fókuszál, sokkal inkább a Lélekre, aki jönni szeretne. Vasárnap is meghallgattam reggel-este és ma is. Negyedik hallgatásra már tudtam vele mondani és sok év csalódás után újra látni tudtam magam előtt egy pici babát. Könnyek szöktek a szemembe és csak néztem lelki szemeimmel, hogy milyen szép. 

Mohón néztem, mert meg akarom ismerni. Arra gondoltam, hogy ha itt lesz, állandóan csak nézni akarom, mert kíváncsi vagyok rá, ki ő. Egy kész kis lény érkezik meg. Nem úgy gondolok már rá, mint valakire, aki "az én babám". Nem az enyém, hanem Önmagáé. Mi csak a kijelölt segítői vagyunk. Őrzői, mentorai, és ha jól alakulnak a dolgok, akkor a szerettei. A saját útjára jön. Nem azért, hogy az enyémet meghosszabbítsa vagy kiteljesítse. 
Csak figyelni szeretném őt és segíteni. Valahogy úgy, ahogyan Stephen Hawkingot tologathatták a tanítványai: tudom, hogy szüksége van rám, de nem azért mert kevesebb, mint én. Sőt.

Egy álom ereje

Azt hinnéd, mese, de igaz történet. A 127 óra című film és könyv egy adrenalin-függő hülyegyerek sztorija, aki egyedül kalandozva beszorul egy kanyonba. Az egyik karját beszorítja egy hatalmas szikla és 127 órát, vagyis kb 4 napot tölt egyedül, egyre közelebb a halálhoz. A megoldás igazából első perctől egyértelmű: a bicskájával le kell vágnia a saját karját.

Képtelenség. Mégis megtette. Hogy miért, az a filmben és a könyvben is megindítóan meséli el: félig elvesztve az eszméletét víziója támad. Egy kisfiút lát maga előtt. A saját kisfiát, aki még meg sem született, akinek még az anyukáját sem ismeri. De mégis ott és akkor olyan valóságos volt, hogy a vízió adta erővel, a kisfiúért, a kisfiáért megtette. Levágta a saját karját. Kiszabadult. Eljutott gyalog egy olyan pontig, ahol már jártak turisták, akik helikoptert hívtak és kórházba vitték. Megmenekült.

Évekkel később valóban megszületett a kisfia.