Nem tartottunk pihenőt, csak intézményt váltottunk. Egy olyan intézményben csináltattuk már a másodikat, ahol egyrészt nem kellett hónapokat várni, mint a Kaáliban kellett volna újfent... ezen kívül gondosak, kedvesek és ami a legfontosabb, a Leendő Apuka végig bent lehetett az inszemen és fogta a kezem és egymás szemébe néztünk.
Az orvosunk végtelenül kedves volt és a beavatkozás előtt még a spermiumokat is megnézhettük a mikroszkóp alatt, ami igazán nagy élmény volt, állati cukik.
Lehet, hogy azért mert HSP vagyok, lehet, hogy azért mert pszichológus vagyok, lehet, hogy azért, mert írok, de nekem fontos nagyon, hogy egy orvos milyen szavakat használ. Frászt kapok attól, amikor azt mondják, hogy "házasélet" vagy "önmegtartóztatás". Itt a Szőnyi doktor úgy mondja, az utolsó x napban már ne szerelmeskedjünk, mert gyűjteni kell a spermiumcsapatot, hogy a legjobb legyen. Emberséges és kedves.
Ennek ellenére maga az inszemincáió annyira fájt, mint soha életemben semmi azelőtt. Senkit nem akarok megijeszteni. Ez tényleg 100-ból 99 nőnek nem fáj. Alig találtam a neten magamon kívül még két csajt, aki hasonlókat élt át. Az előzőnél és az átjárhatóságinál is nagyon sok bogyót bevettem előre, mert tudom, hogy érzékeny a méhszájam, de most nem vettem be semmit, mert őszintén bevallom, féltem, hogy amiatt nem sikerült, hogy "be voltam drogozva". Ezt most tisztán nyomom végig, határoztam el. Fájjon, ami fáj, nem érdekel, csak legyek terhes. Az orvos és az asszisztens is nagyon gyengéd volt és biztos vagyok benne, hogy semmit nem csináltak rosszul, nekem valamiért az amúgy egészséges méhszájaim rettenetesen érzékeny.
Amíg áttámogattak a pihenőszobába, hányni is és kakilni akartam egyszerre és elsötétült előttem a világ mire eljutottam az ágyig. Csak annyit tudtam csinálni, hogy levegőt veszek, mozdulni nem. Kínáltak fájdalomcsillapítóval és hiába mondták, hogy ez nem árthat a babának, abban a fájdalom által módosított tudatállapotban ezt nem tudtam elhinni. Csak akkor fogadtam el, amikor már majdnem lejárt az egy óra pihenő és még mindig képtelenségnek tűnt, hogy lábra tudjak állni. Akkor elfogadtam a nospa szurit és másfél órával az inszemináció után valóban a saját lábamon távoztam szépen óvatos lépésekben. A Férjem annyira mellettem volt az egész élmény alatt, mint még soha életemben senki. Annyira éreztem, hogy számíthatok rá és biztonságban elveszthetem a kontrollt, ő ott van és vigyáz rám! Csodás volt megtapasztalni és bizalommal várom ezek után a szülés fájdalmát és kiszolgáltatottságát is.
Amikor ott feküdtem az asztalon pillanatokkal a befecskendezés után, a fájdalom legélesebb pontján, a sok kedves mondat helyett, amiket elterveztem, csak azt tudtam mondani a spermiumoknak némán befelé kommunikálva: "könyörgöm, könyörgöm, siessetek srácok, mert én ezt mégegyszer nem bírom ki".
De immár 3 héttel mindez után, visszatekintve azt mondnom, ez volt az a pont, amikor áldozatból harcos lettem. Amikor pár nappal később hazafele a kocsiban az égre sandítottam, azt mondtam pökhendi stílusban a vén szakállasnak, akiben nem hiszek, hogy "azt hiszed megijesztettél? ennyivel?!"
Megyünk tovább. Készülünk a következőre. Erővel, hittel, szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése