Néha valahogy így érzzük magunkat. Át kell jutnunk a másik oldalra, a kisbabát ringatok az ölemben oldalára az életnek. Néha megfeszülünk, néha mindenünk fáj, néha a torkunkban dobog a rettegés, de akkor sincs visszafordulás. Bármilyen akadályt dob az élet, összeszorítjuk a fogunkat és átjutunk rajta így vagy úgy. Fájdalom, rizikó, bizonytalanság, várakozás - mindet láttuk már. Nem könnyű már minket megijeszteni. Hősök vagyunk.
Tegnap feltévedtem a facebookra és szembe találtam magam a gyerekkori barátnőm posztjával, miszerint ismét terhes. Az első babája is kerek egy hónap próbálkozással fogant és időre, épségben született. Íme, most a második is úton. És akkor sírva fakadtam. Nem, nem irigy vagyok. Nem kell nekem az ő babája és azt se kívánom, hogy őhozzá rosszabb legyen az élet. Egyszerűen csak idiótának éreztem magam. Itt küszködök, egyensúlyozok, küzdök, erősödöm, keresem a pozitívat egy igazságtalanul nehéz helyzetben és ő pedig csak úgy... szóval olyan, mintha őt átvitte volna egy helikopter a túloldalra, ugyanott ahol én minden izmomat megfeszítve egyensúlyozva próbálok átjutni. Elsüvített a fejem felett a helikopter és olyan nagyon-nagyon megalázó érzés volt. Nem jobb ő mint én, nem is rosszabb. Egyszerűen szerencsés. Nincs miért szégyellnem magam és mégis egyetlen pillanat alatt zúzta szét a nehezen felépített büszkeségemet. Egyelőre átállítottam, hogy ne lássam a posztjait. Ne "süvítsenek a fejem felett helikopterek", amikor én épp minden erőmmel a harmadik lombikomra készülök. Mert készülök.
Mert akárhányszor nem sikerül, felállunk és megyünk tovább. Megpróbáljuk jobban és még jobban és újra bízni annak ellenére, hogy megint a vak szerencse markában vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése