Petesejt leszívás

Az első petesejt leszívásunk beszámolója 2020 őszéről:

 Eljött a nagy nap, amitől úgy rettegtem. Mert nem volt nekem egyértelmű, mit takar a "bódítás" szó. Akkor végülis ébren leszek, csak kábultan? Hogy fogom kibírni, hogy ne mozduljak el egy millimétert sem, amikor egy hatalmas tűvel átszúrja a méhszájat, méhet, petefészkeket és benne a kis tüszőket? Hogy leszek én erre képes? Másoknak nem fájt, értem én, de másoknak az inszem sem fájt, én meg életem legszörnyűbb fájdalmát éltem át ott. Szóval féltem előtte heteken át és sírtam és szégyelltem, hogy félek. Milyen anya az, aki még ezt se bírja?

De mire eljött a reggel, már semmi nem maradt, csak a hideg elszántság. Nem érdekelt, mennyire fáj, csak legyen petesejt, ami el tud indulni.  Nem maradtak könnyek, nem maradt ima, csak a "let's do this shit" és a "whatever the fuck it takes". 

Óracsörgés előtt 1 perccel ébredtem, mint a katonák, olyan fegyelemmel toltuk végig a reggelt. Bementünk a kultúrált kórházba, kedves dolgozók bekalaúzoltak a szobába, tiszta kórházi hálóing és ágynemű várt. Itt picit még döcögtek a percek, aztán egyszercsak szólítottak és betessékeltek a műtőbe. Rémisztő egy hely. Modern kínzókamárnak néz ki a nőgyógyászati terpesztő székkel, körülötte mindenféle kütyük, gépek és maszkos, egyenruhás emberek. De közben mindenki kedves volt. Nevettek, mikor mondtam, hogy én dupla adag altatót kérek szépen. Viszont onnantól, hogy bedöfték a branült és az arcomra tették azt, amiből az altatógáz jött (gondolom) onnantól képszakadás. 

Az ágyamban ébredtem föl, betakargatva. Semmit nem éreztem a tűből, amitől annyira rettegtem hetek át. Aludtam, bóbiskoltam. Mígnem bejött a doki és csak annyit mondott: "7 petesejt lett, nagyon örülünk" aztán kiment. Azzal a lendülettel elsírtam magam. Pont úgy, mint annak idején mikor a kiskutyámat kihozták élve a műtőből: egészen addig tartottam magam, egyetlen nyikkanás nélkül, de amikor ott volt és élt, kiömlöttek a visszatartott könnyek. Nem tudom, hogy került zsebkendő az ágyamra, én nem vittem magammal. De mikor legközelebb felébredtem, tele volt az ágyam kifújt zsepikkel. Valaki nagyon kedves volt velem.

 Furcsa volt, hogy ott van 4 nő a szobában, sorstársak vagyunk, órákon át együtt, mégsem szólunk egymáshoz. De jól is esett a csend egyébként. Szóval nagy lelkesen belakmároztam, utána jött egy nagyon kedves, intelligens fiatal biológus nő, aki kivezetett egy külön szobába és tájékoztatott róla, hogy valóban 7 petécskénk lett és mind a 7 érett és egészséges! Itt újra ömleni kezdtek a könnyeim. Én annyira rettegtem, hogy egy se lesz - vallottam be. Végre egy egészségügyi dolgozó, akitől nem félek, akitől megkérdezhettem bármit és normálisan, egyenrangú partnerként beszélt velem. Most nem szabad jógázni sem, de kutyusaimat ölbe venni sem. Lényegében feküdjek, vagy sétálgassak picit.