Irigység

  Amikor 2 éve a gyerekkori legjobb barátnőm, aki olyan volt, mintha a húgom lett volna, bejelentette a nagy hírt, én őszintén igyekeztem. De komolyan! Szigorúan közöltem magammal, hogy vegyem tudomásul: attól, hogy neki jön a baba, nekem nem lesz kevésbé babám. Nem azért nincs nekem, mert neki van. Nincs miért haragudnom rá, nincs miért elfordulnom tőle. Megtaláltam magamban azt az érzést, az iránta való szeretetet és féltést, ami örülni tudott annak, hogy januárban elkezdtek próbálkozni és ő februárban már kismama volt. Nyomtam a szivecskéket a messengeren, megnyugtattam - mert ismer, szeret, és félt tőle, hogy nekem nehéz lesz - tehát megnyugtattam, hogy igen, örülök és gratulálok....

 (Azóta túl vagyok még 12 időzített hónapon, rengeteg vizsgálaton, két inszemináción, rengeteg fájdalmon és most már itt a keserű hang a fejemben: gratulálok? mihez? ahhoz, hogy szexeltetek és most terhes vagy? Őszintén, akármilyen rémesen is hangzik, én ezen túl már olyan nőknek akarok gratulálni, olyan pároknak, akik küzdöttek, akik szenvedtek, de nem adták fel. Az, amikor első hónapban összejön, az nem érdem, az mázli. Most már így érzek, akkor még sokkal könnyebb volt pozitívnak lenni.)

Lényeg, hogy próbáltam, nagyon próbáltam törődő, kedves, aggódó lenni. 

De volt egy mondata, aminél elpattant a húr. Azt írta, olyan igazságtalan, hogy az első 3 hónapban még nem élheti bele magát a korai vetélés magas rizikója miatt. Ez az "igazságtalan" szó volt, amihez úgy éreztem, neki nincs joga. Januárban kezdtek próbálkozni, neki szeptemberben megszületett a gyönyörű, egészséges kislánya. Hol volt ő hozzá az élet igazságtalan? Mit tud ő arról, milyen hónapról hónapra reménykedni, mindent megtenni és csalódni?

Egyszóval nem a kismamákkal van a bajom, hanem azokkal a kismamákkal, akik nem tudják magukról, hogy milyen szerencsések.

Soha nem jutna eszembe odamenni egy hajléktalanhoz az aluljáróban és elpanaszolni neki, hogy annyi takarítani való nálunk és még a kertünkben is füvet kell nyírni néha hetente, amitől fáj a derekam. Pedig amúgy tényleg sokat takarítok és sokat fáj a derekam is és füvet nyírni se nagyon szeretünk. Ezek valós problémák, de nem mindegy, hogy kinek panaszoljuk el.

Ezt szeretném üzenni minden kismamának: semmi baj, ha panaszkodsz, csak figyelj oda, hogy kinek mondod. Találj másik kismamákat, gyerekes anyukákat, akiknek nem a kést forgatod a gyomrában, amikor arról panaszkodsz, amiért én a fél karomat oda adnám bármikor.
Mivel a legtöbb babáért küzdő pár nem veri nagy dobra, ezért nem tudhatod, hogy akinek lazán a fülébe súgod, hogy "képzeld, már itt a pocakomban a második" (konkrétan megtörtént velem egy nagyon rossz pillanatban egy előadásom előtt egy rendezvényen) nem éppen aznap reggel zokogott-e a fürdőszobában a teszt fölött. Nem éppen a 3. lombikot próbálja-e kiheverni. Nem épp tegnap kapta-e a hírt, hogy műteni kell és így tovább.

Szóval igen, irigy vagyok. Nem igazságos, hogy annyival többet megtettünk már, nekünk mégsem adatik meg, ami másoknak igen. Minden alkalommal megmozdul bennem ez az érzés, amikor hallom a közvetlen szomszédunkat minősíthetetlen hangszínnel ordítani a saját 3 gyerekével, akik szintén természetesen elsőre összejöttek mind. Irigy vagyok és dühös a sorsra. Ami igazán sokat segített, az a Csodákra várva csoport nőtagjainak őszinte együttérzése volt. Amikor egyszer írtam egy posztot arról, milyen érzés az unokaöcsém kisbabájával találkozni, rengetegen vallották be, hogy bizony ők is sírnak egy-egy ilyen találkozás után és van, aki kerüli is a gyerekeket, mert egyszerűen már nem bírja. Olyan jó ezzel nem lenni egyedül. Segít, hogy megengedjük magunknak az érzéseinket.