Az első nagyon hirtelen jött. Több mint fél évet, plusz két hónapot a covid miatt vártunk, hogy sorra kerüljünk lombikra a Kaáliban. Majd amikor végre májusban eljutottam egy olyan konzultációra, ahol már megvolt minden vizsgálat, minden friss lelet, közölte velem a doki, hogy nahát, pont itt egy szép kis tüsző és amúgy is annyit javultak az értékeink (fsh, amh, spermiumszám), hogy uccu neki, nyomjunk egy inszemet, mondjuk 3 nap múlva. Egyáltalán nem tudtunk lelkileg és testileg felkészülni, de hát mond az ember nemet ilyen helyzetben?
Na az a két hét pokoli volt. Az első két nap még mámoros optimizmusban telt, plusz még dolgozott bennem a sok fájdalomcsillapító és nyugtató, amit betoltam az inszem reggelén, mert sajnos nekem minden ilyen "alig érzed" típusú beavatkozás iszonyatosan szokott fájni. De ahogy eltelt az első két nap, úrrá lett rajtam a szorongás. Bújtam a netet, hogy mit hogy kéne. Nem tudtam, mennyi ideig kell feküdnöm az utrogestan kúpokkal, ezért napi 2x2 órát próbáltam fekve maradni, ami totálisan nem fér bele, ha van egy rakás háziállatunk. Fekve vacsoráztam az ágyban. Ezen felül alig mertem kakilni, nehogy nagyot nyomjak és amiatt ne tudjon beágyazódni a kis embrió. Alig mozogtam, alig csináltam bármit a munkán kívül. Mindeközben ott volt a fejemben a fő "okos szabály", hogy nem szabad rágörcsölni, s ennek szellemében kicsekkoltam minden témába vágó fb csoportból, hogy ne lógjak folyton a neten. Ez a legrosszabb, amit tehetettem, mert teljesen elvágtam magam tapasztaltabb sorstársak támogatásától. A google-be persze folyton "korai terhességi tünetek" után kutattam, ami szintén őrjítő. Hasznos infókat viszont nem találtam.
Nem tudtam például, hogy amíg szedi az ember a progeszteront, addig bizony nem fog megjönni. Ezért a két hét utolsó 3-5 napján át már semmi mással nem voltam elfoglalva, csak hogy megjön-e vagy sem. Majd kivárva az inszem +16 napot hatalmas reményekkel (hiszen nem szokott nekem ilyen sokáig nem megjönni) csináltuk meg a tesztet egy hétfő reggelen, ami természetesen stabil negatív lett. Ezek után sírtam és utána végigdolgoztam a napot. Enni pedig nem voltam hajlandó egész nap, mert annyira szégyelltem magam.
Nahát mindez a tökéletes recept arra, hogyan lehet a lehető legrosszabbul csinálni egy inszeminációt.
Mindent, amit csináltunk, annak pontosan az ellentétét kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése