Hála a jógának, a sok vitaminnak és a closilbegyt bogyóknak, a ciklusom 11. napján már volt két szép tüszőcskénk a bal petefészkemben, 21 és 19 mm nagyok! Nem is vártunk tovább, a 13. napon, július utolsó napján már be is küldtük nekik 27 órával a tüszőrepeszt szuri után a spermiumcsapatot.
Büszkén vagy sem, nem tudom, de meg kell mondjam, rutinosak lettünk. Most már az orvossal egyeztetve vettem be fájdalomcsillapítókat reggel és így tényleg csak alig fájt. Megkönnyebbülés volt. Féltem tőle nagyon, azok után, amilyen a második volt. De közben már előre szégyelltem magam, hogy nekem fájdalomcsillapító kell ahhoz, ami másnak meg sem kottyan. (Azoknak írom, akik még előtte állnak: a nők túlnyomó többségének tényleg nem fáj, úgyhogy ne ijedj meg az én élményeimtől!) Szóval picit szégyelltem magam. Hogy fogja ön bírni a szülést, asszonyom? - hallottam az elképzelt ítélkező hangokat a fejemben. De végül arra jutottam, a kisbabánknak az a legjobb, ha a testemben és a lelkemben béke van. Ha ehhez kell pár vény nélkül kapható bogyó, ám legyen. A baba érdekei mindenek előtt.
Ez alkalommal olyan jól voltam, hogy beavatkozás közben csevegni tudtunk a dokival. A Férjem pedig már magabiztosan tartotta a kezét a hasamon végig - múltkor szerintem úgy meg volt illetődve, hogy eszébe sem jutott, pedig de jól esett!
A pihenőszobában utána jó ideig csak kettesben voltunk. Meghallgattuk közben a kis meditációmat, az invite your baby-t, amit reggel-este hallgatok már egy hete és nagyon szeretem. Senki nem rúgott ki minket, úgyhogy picit tovább is pihengettünk együtt, mint egy óra, jól esett kiélvezni a megkönnyebbülést, hogy túl vagyunk rajta és minden a legnagyobb rendben.
Itthon nagyot aludtam és az első körrel szöges ellentétben már nem csinálok nagy ügyet a progeszteron kúpokból. Beteszem őket napi 3x és megyek tovább, ahogy a doktorbácsink is mondta. Rossz visszagondolni az első inszem után, amit még a Kaáliban vezényeltek le, mennyire szorongtam minden egyes kúp felhelyezés után, hogy "ki ne essen" és mozogni sem mertem. Ellenségeimnek se kívánnám azokat a fekve vacsorázásokat...
Ez a harmadik körünk és az én életemet születésemtől fogva uralja a hármas szám. 83.03.03-án születtem. Emiatt most babonásan, de nagyon-nagyon babonásan hiszünk, bízunk! Sokkal bátrabban vizualizálunk, mint korábban. Nem félek már úgy a csalódástól, mint az előzőeknél. Talán mert tudom, hogy azt is túl lehet élni, abból is fel lehet állni. Megtapasztaltam. Mondta egy barátnőnk, hogy a 3. és 4. inszemnél nő igazán meg a siker valószínűsége. Nem értettem, de most már kezdem sejteni, hogy talán pont ez a tapasztalásokon alapuló nyugalom segít sokat. Ráadásul, ha most fogan meg, akkor a születésnapja arra az időszakra esik majd, amikor a családom összes nőtagja és az öcsém is a világra jött. Valahol ez is olyan sorszerűnek érződik most.
A múlt héten, mikor picit ráértem, szülésvideókat néztem, mint régen, amikor még sokkal optimistább voltam, még sok-sok év csalódást megelőzően. Az, hogy most újra nézem, valamilyen mély belső újraébredést jelent. Újra el tudom hinni, hogy készülődöm. Nem egy áthatolhatatlan fal túloldaláról nézem a kismamákat és szülőnőket és anyukákat. Hanem egy úton, ahol picit mögöttük haladok, de ez lényegtelen. Nagyon szeretem nézni, ahogy világrajönnek a babák. Egyáltalán nem ijeszt meg az a fajta fájdalom. Valahogy vonz, mint egy ultimate erőpróba és egyben szakrális élmény.
Most pedig újra várunk. Nyugalommal, szeretettel, jógával, meditációval, tervezgetéssel. Készülődünk. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése