Saját utam összefoglalva

Mióta az eszemet tudom, anya akartam lenni. 6 éves voltam, amikor először úgy döntöttem, kisbabát szeretnék. Nagyon elkeserítő és picit megalázó is volt, mikor felvilágosítottak róla, hogy még nem vagyok ivarérett... 21 évesen az első komoly párkapcsolatomban csináltam az első terhességi tesztet egy meki klotyójában, teljesen idiótán reménykedve, hogy hátha hátha nem vigyáztunk mégsem eléggé. Ha tudtam volna, hány negatív tesztet fogok még látni életemben...

28 évesen mentem hozzá nagyon meggondolatlanul az első férjemhez, lényegében azért, mert ő is gyereket akart. Egy vagy két évvel később elváltunk és bár most már nagyon örülök, hogy nem köt össze vele egy gyerek, a két év próbálkozás után már lelkileg eléggé össze voltam törve. 30 évesen bemasíroztam frissen elvált nőként a Kaáliba egy első konzira, spermadonoros egyedülálló anyuka akartam lenni. Elég bunkón elküldtek, hogy próbáljak még inkább pasit találni, fiatal vagyok...  Egy következő párkapcsolatomban is 3 éven át reménykedtem, és meg voltam róla győződve, hogy meddő vagyok, noha vizsgálatok ezt nem igazolták. 

36 voltam, amikor megismertem a Társamat végre. 37 voltam, mikor kiderült, hogy elég komoly spermiumproblémáink vannak. Volt fél év mire, eljutottunk egy első konzira. A Kaáliban kezdtük. Utána megint fél év, mire sorra kerültünk volna, majd az első ciklus indítás előtt 5 nappal a covid miatt lezártak mindent. De amint kinyitottak, már ott is voltunk. Áthajtottak minket 3 inszemináción, amibe szívünket-lelkünket beletettük, mint egy későbbi vizsgálatból (hba, akroszóma, dns frag) kiderült: teljesen feleslegesen. Ennek a három inszemnek a testi-lelki hullámvasútja elég részletesen olvasható itt a blogon, mert akkoriban volt legtöbb kedvem írni. A lombikoknál már sajnos csak az elsőről írtam.

Ezután mentünk az első két kör lombikra a Róbertbe a Krizsa doki irányítása alatt. Több mint egy milliót fizettünk ki, amiért az egész nyarat végig dolgoztuk, minden fillért félretettünk, nem utaztunk stb. Mint minden első körös, mi is meg voltunk róla győződve, hogy sikerülni fog. Egy darab kémiai terhesség lett az össz eredmény.  Az első beültetés után meg voltam róla győződve, hogy azért nem sikerült, mert én végigdolgoztam a beülti utáni két hetet. De közben az anyagi terhelés miatt muszáj volt, pszichológusoknak nincs se betegszabi, se fizetett szabi. De mindezzel együtt egyre csak magamat ostoroztam hogy én rontottam el.

 Decemberben jött az újabb kör. Ekkor már nem dolgoztam, otthon lógattam a lábam és sorozatoztam és kutyátsétáltattam csak két héten keresztül, mint egy kisangyal. Így sem sikerült. Karácsony előtt két nappal tudtuk meg. Másnap meghalt az idős nyuszim is, harmadnap csúnyán összetörtem a férjem kocsiját és aztán ott álltunk a fa alatt, hogy az az év mégis mi a f...sz volt? 3 inszem, két kör lombik, minden pénzünk oda, minden reményünk oda, gyerek sehol, hogyan tovább?

Mikor összeszedtük magunkat, hosszas kutatásokat folytattam a lombikozáshoz kapcsolódó vizsgálatokról, spermiumszelekciós módszerekről, és persze az intézetekről. Mindezek alapján  átmentünk a Reprosys-ba. Vörös Anna doktornőt választottam a blogja és videói alapján. Első perctől éreztem a bizalmat, amit máshol nem. Végre emberként kezeltek és bár ingünket gatyánkat kifizettük, de pár hónappal később sikerrel távoztunk a klinikáról. Azt hiszem, annak köszönhettük a sikert, hogy vállaltam az irdatlan nagy adag hormont, hogy legyen elég petesejt és hogy a Fertile Chip válogatta ki a spermiumokat. Nagy Melinda volt az embriológusunk, akiről ódákat zengenek. Meg persze a vak szerencse egyszer végre minket is megtalált. Így lett 12 petesejtből egyetlen életképes embriónk, de egy éppen elég volt: ő lett a kisfiunk.

Menet közben olyan nagyon-nagyon sokszor vesztettem el a reményt, hogy megszámolni sem tudnám. Amikor először voltam Vörös Anna doktornőnél, megcsodáltam a menő kivetítőt a falon. Ő azt mondta: "itt fogjuk majd nézni a babát is" és én erre őszintén azt feleltem "ne haragudjon, doktornő, de én ebben már nem tudok hinni" és ő erre tök lazán és kedvesen azt felelte: "nem baj, akkor is itt fogjuk nézni". És tényleg ott láttam meg azon a kivetítőn először és mikor megszólalt a szívhang, olyan intenzitással fakadt ki belőlem a sírás, hogy abba kellett hagyni a vizsgálatot.  

A terhesség úgy indult, hogy a beülti után kezdett haldoklani és meg is halt pár hét múlva a kiskutyám, Csubi. Imádom a kutyáimat, semmi nem készít ki annyira, mint mikor el kell temetnem egy kutyát. Emiatt a mi kis embriónk a méhemben töltött első heteiben rengeteg stresszt és sírást és kétségbeesést és fizikai kényelmetlenséget tapasztalt meg. Őszintén nem hittem, hogy túléli. De túlélte, megvolt a szívhag is. Utána jött a kövi UH, ahol azt mondták, megállt a növekedésben. Tíz nappal később kiderült, hogy rosszul mérte az idegen dokinéni. (Köszi, csodás tíz nap volt azt várni, hogy elindul a vérzés vagy műtét...)

Annyira rettegtem attól, hogy elveszíthetjük, hogy innentől kezdve négy fal között éltem. Nem jártam be többet dolgozni, 100% online munkára álltam át mozogni alig mertem és még csak most kezdődik majd az igazi rettegés.

12 hetesen azt hittem, majd mostantól lesz nyugi. De akkor kezdődtek a vérzések. Rossz helyen tapadt meg a méhlepény, ettől minimális megerőltetésre is vérezni kezdtem és ha jól emlékszem kerek 5x hittem azt, hogy most tényleg elveszítettük, vége. Ömlött a vér, rohantunk az ügyeletre, hogy él-e még. Ezzel telt a 2. trimeszter, meg persze totál bekorlátozott, mozgásszegény, halálra rémült élettel. Tényleg minden nap attól féltem, hogy elveszítjük. 

Majd a következő genetikai UH -on azt kaptuk az arcunkba, hogy deformáltan fejlődik az agya, és lehet, hogy ez élettel összeegyeztethetetlen, de menjünk haza és nézessük meg 2 hét múlva újra.... Hát, köszi. Elmentünk egy másik dokihoz, aki megmondta, hogy semmi baja, a másik doki tévedett. 

A kisfiunk tökéletesen egészséges. Ami szintén fontos: nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, kicsit sem szorongó lelkületű, amit azért írok, mert cseszegetik ezzel a kismamákat, hogy ha sokat szoronganak, akkor majd az a gyerekre így meg úgy hat. Hát, nálam többet nem sokan szorongtak még abban a 9 hónapban, de ő meg hihetetlen nyugis kisemberke. 

Nagyjából a harmadik trimeszter elejéig tartott a kálvária és onnantól kezdett szép  lenni az élet. A harmadik trimeszterben már nem véreztem, nehéz volt, de minden rendben volt. A szülés pont a kiírt nap hajnalán természetesen indult és gyönyörű természetességgel zajlott, életem legcsodásabb élménye volt, örök hála érte a Róbert Kórházban dolgozó Farkas Eszter doktornőnek. A szülés végre az volt, amire egész életemben vártam: egy teljesen természetfeletti élmény. A kisbabánkkal első perctől együtt alszunk, igény szerint szoptatok, hordozzuk minden nap, születéstől EC-zünk, mosipelusozunk, babajeleszédet tanultunk, az evolúciós nevelés elvei alapján neveljük, vagyis végül minden, de minden sikerült úgy, ahogyan én azt megálmodtam. 

Ne sajnálj!

 A gyermekért küzdő nőkkel szembeni szánakozás, szánalom, sajnálat egyrészt sértő, másrészt egyáltalán nem indokolt. Nem áldozatok vagyunk, hanem hősök. Képzett és megedzett amazonok, akiket az út sok mindenre megtanított. A magam részéről inkább azokat sajnálom, akik terveikkel ellentétben lesznek terhesek vagy rosszul működő, boldogtalan házasságokba szülnek gyereket. 

Mi két évvel ezelőtt mondtuk ki azt, hogy jöhet a baba. Nyilván azt hittük, már érkezik is. De ma már kifejezetten örülök, hogy nem letten azonnal terhes. Olyan sokat erősödtünk ezen az úton! Én is, a férjem is, de legfőképpen a kapcsolat. Hiszem, hogy a szerelem, amibe beleszületik majd a kisbabánk: a fészek. Ennek a kapcsolatnak a minősége, érzelmi hőfoka a legfontosabb. Persze nagyon szerettük egymást akkor is, amikor 2 éve kimondtuk, hogy jöjjön az a kisbaba, de ég és föld az akkor és most.

Annyi nehézségen küzdöttük át magunkat kézen fogva, egymásra támaszkodva: fájdalom és megaláztatás az orvosi szobákban, előre felmérhetetlen anyagi terhelés, végtelenített, idegőrlő várakozás újra és újra, aztán csalódás, fájdalom, kétségbeesés újra és újra. Közben tanultunk, nagyon-nagyon sokat és minden nappal egyre jobban tiszteljük és becsüljük egymást. 

Ez a szerelem már nem a rózsaszín szemüveg. Kemény köröket végig küzdve tapasztalatból mondom, hogy a férjem a legjobb pasi a világon. Számtalan kínos vizsgálatot vállalt zokszó nélkül. Hiába félt a tűktől és a vértől, mégis megtanult injekciókat szúrni a hasamba, akkor is, amikor már csupa bevérzés volt a hasam. Bármiben számíthatok rá, bármit vállal és végig csinál és nem veszti el a hitét. Sok lombikos társnőmtől hallok hasonlókat, szóval nem csak én vagyok hiper-mázlsita, ez tényleg egy ilyen férfi-képző út is. Szeretem, hogy sok nőnél jobban képben van hormonokkal, vitaminokkal, nőgyógyászati kifejezésekkel, babadolgokkal. Felkészült, kész, kiváló apa-alapanyag.  Úgyhogy semmi kétségem, hogy a szülést és az utána következőket is végig fogja tudni csinálni velem.

Azt hiszem, ha őt kérdeznéd, hasonló bizalommal és tisztelettel lenne felém. Bizony tény, hogy egy sok inszemet és lombikot végigcsinált nőt fájdalommal már nem igen lehet megijeszteni. Úgy bírjuk, mint tevék a sivatagot. Megyünk előre és kész. Egy lombikos apának nem kell azon aggódnia, hogy a gyermeke anyja kellőképpen odaadja-e magát, önfeláldozó lesz-e, gondos lesz-e. Végignézte, hogy már a terhesség 10-20-30%-os lehetősége is milyen erőforrásokat mozgat meg bennünk. Felkészültek, készek vagyunk. 

Mondják néha, milyen szomorú, hogy a gyermekvállalás nincs jogosítványhoz kötve, mint az autóvezetés. Bocsánat a megfogalmazásért, de szexelni bárki tud. Bárki lehet mázlista és eshet teherbe anélkül, hogy igazán készen állna rá. Sajnos egy hosszú küzdelem önmagában nem tesz jó szülővé, hiszen az annyi mindentől függ. De azt legalább mi már biztosra tudjuk, hogy nincs amit ne vállalnánk  és ne tudnánk végig csinálni érte és hogy ő ezerszer fontosabb bárminél, bárkinél, beleértve munkát, utazást, pénzt és végső soron önmagunkat is. 

Szóval sajnálatra semmi ok: kemény csajok vagyunk, fantasztikus pasikkal az oldalunkon. A gyermekeink szerencsések, mert felkészült és elkötelezett szülőkhöz és hétpróbás, valódi szerelemházasságokba érkeznek.

Át a túlsó partra

Néha valahogy így érzzük magunkat. Át kell jutnunk a másik oldalra, a kisbabát ringatok az ölemben oldalára az életnek. Néha megfeszülünk, néha mindenünk fáj, néha a torkunkban dobog a rettegés, de akkor sincs visszafordulás. Bármilyen akadályt dob az élet, összeszorítjuk a fogunkat és átjutunk rajta így vagy úgy. Fájdalom, rizikó, bizonytalanság, várakozás - mindet láttuk már. Nem könnyű már minket megijeszteni. Hősök vagyunk.

Tegnap feltévedtem a facebookra és szembe találtam magam a gyerekkori barátnőm posztjával, miszerint ismét terhes. Az első babája is kerek egy hónap próbálkozással fogant és időre, épségben született. Íme, most a második is úton. És akkor sírva fakadtam. Nem, nem irigy vagyok. Nem kell nekem az ő babája és azt se kívánom, hogy őhozzá rosszabb legyen az élet. Egyszerűen csak idiótának éreztem magam. Itt küszködök, egyensúlyozok, küzdök, erősödöm, keresem a pozitívat egy igazságtalanul nehéz helyzetben és ő pedig csak úgy... szóval olyan, mintha őt átvitte volna egy helikopter a túloldalra, ugyanott ahol én minden izmomat megfeszítve egyensúlyozva próbálok átjutni. Elsüvített a fejem felett a helikopter és olyan nagyon-nagyon megalázó érzés volt. Nem jobb ő mint én, nem is rosszabb. Egyszerűen szerencsés. Nincs miért szégyellnem magam és mégis egyetlen pillanat alatt zúzta szét a nehezen felépített büszkeségemet. Egyelőre átállítottam, hogy ne lássam a posztjait. Ne "süvítsenek a fejem felett helikopterek", amikor én épp minden erőmmel a harmadik lombikomra készülök. Mert készülök.

Mert akárhányszor nem sikerül, felállunk és megyünk tovább. Megpróbáljuk jobban és még jobban és újra bízni annak ellenére, hogy megint a vak szerencse markában vagyunk.

 

Hullámvasút

 

Az ember lánya minden TwoWeekWait időszak elején elhatározza, hogy ezúttal nem bújja a netet a korai terhességi jelek után kutatva. Hogy hogy jutunk el mégis oda, hogy hajnali háromkor a kanapén kuksolva a google-t faggatjuk, csak a Jóisten tudja. Persze tök felesleges, mert már régen kívülről tudjuk. Nem ma kezdtük... Hiába mondja mindenki, hogy foglald el magad mással, ne figyeld folyton a testedet, hiába. Hogy ne figyelnéd?! Hogy ne elemeznél ki minden kis belenyillallást, minden émelygést, minden mellfeszülést? Vajon ez még a progeszteron kúp miatt, vagy már a HCG? Ha HCG, akkor még az Ovitrelle lehet, vagy esetleg... ? Esetleg... Reménykedni sem mersz. De közben muszáj reménykedned, hiszen lehet, hogy valaki már ott van benned és számít rád! Erről is faggatom a google-t. Így futottam bele pszichológiai kutatásokba, amik szerint a nők 30% komoly depressziót él át ebben az időszakban a stressz és a hormonkezelés együttes hatása miatt. Más kutatások ezt azzal egészítik ki, hogy a termékenységi problémákkal és kezelésekkel járó stressz bizony azonos mértékű azzal, amit egy rosszindulatú daganattal való küzdelem okoz. Nem volt még részem az utóbbiban, de belegondolva... ugyanúgy kiveszik a kontrollt a kezedből, ugyanúgy orvosoknál töltöd minden idődet és költöd el minden pénzedet, ugyanúgy beszedsz, megveszel, magadba szúrsz bármit, ennek rendeled alá az egész életed, elmész alternatív gyógyászatra, elmész pszichológushoz, közben a világ elől eltitkolod és úgy áll a feje tetejére az életed, hogy nem tudhatod, mikor lesz vége, egyáltalán kijössz-e ebből valaha. Mindezeket számbavéve nem csoda, ha az ember lánya az éjszaka közepén, két munkanap között is alvás helyett netezik vagy bőg, utána vagy inkább közben, szidja magát, hogy miért nem optimista. Miért nem? Ha hónapról hónapra, évről évre neked valami újra és újra nem sikerülne, mennyire tudnál optimista lenni? De nekünk persze muszáj...

Ezért választottam itt ezt a képet: a hullámvasutat. Mert azt hiszem, ez nem lehet másmilyen. Egyik nap sírunk, másik nap megtaláljuk a hitünket a jövőben. Vagy méginkább egyik órában így, másik órában amúgy.

3 x 3 antioxidáns a hétköznapokban

Amikor először azt olvastam a neten, hogy a spermiumok egészségesebbek lesznek attól, ha sok antioxidánst fogyaszt a drága férjünk, azonnal nekiugrottam a google-nak. Az alább belinkelt 3 cikket találtam a leghasznosabbnak,

https://impressmagazin.hu/a-15-legerosebb-antioxidans-a-rak-megelozesere/

https://www.goldenfuture.hu/l/a-10-legerosebb-antioxidans-tartalmu-etel/

https://wellandfit.hu/wellness/2019-10/ezek-a-legjobb-antioxidans-forrasok/

 ezekből kiindulva vezettük be a minden napi étkezésünkbe az alábbiakat: 

1. DIÓ ÉS ASZALT SZILVA

Egy marék dió naponta nagyon egészséges, de sosem szerettem. Mígnem rájöttem, hogy aszalt szilvával nagyon finom! Tízóraira vagy uzsira vagy filmezés, sorozatozás közbeni nasira tökéletes! 

2. LILA KÁPOSZTA

Dr Greger szerint ez a legolcsóbb antioxidáns. Hetente veszünk egy kisebb fejet, vacsinál vagy ebédnél csak kikapjuk a hűtőből, vágunk pár vékony szeletet és a tányér szélére biggyesztjük, amolyan dekorációként, majd elrágcsáljuk, mint salátát az étkezéshez. Eleinte fura volt, de megszerettük ezt is, mint oly sok mást.

3. CÉKLA

A lilakáposztához hasonlóan olcsó és intenzív antioxidáns. Heti 3 darab fogy el, szintén felszeletelve nyersen ebédhez, vagy cékla salátaként: répával lereszelve, citromlével és mazsolával ízesítve.

4. VÖRÖS SZŐLŐMAG ŐRLEMÉNY 

Bioboltokban kapható por formátumú szőlőmag. 1500-1900 forint egy olyan zacskó, ami simán kitart egy hónapig, ha két ember napi 1x1 kávéskanállal fogyasztja. Reggeli kásába vagy turmixba. Nem érezni az ízét. Régebben Krizsa doktorúr ajánlotta a Resvita kapszulát, annak a fő összetevője ez a bizonyos szőlőmag őrlemény. Csak a Resvitából egy főre egy havi adag 15 ezer körül volt, itt meg két főre a tizede és bízom benne, hogy jobban szívódik fel egy egyszerű, natúr por, mint egy kapszula.

5. FAGYASZTOTT PIROS GYÜMÖLCSÖK

Minden nagyobb élelmiszerboltban lehet már kapni zacskós fagyasztott piros gyümölcs mixet. Van benne áfonya, ribizli, eper, szeder, málna, meggy. A reggeli zabkásához szoktuk enni. Fontos, hogy ne a forró kásához add hozzá, hanem vedd ki külön tányérra, adj neki 20 percet felolvadni, és a kásának lehűlni. Egy dietetikust egyszer megkérdeztem, és azt mondta, hogy ezeknek a fagyasztott gyümiknek a tápanyagtartalma megmarad, ha maximum 40 fokra hevítjük őket. Ezért szoktam csak a már langyos kásához hozzákeverni.

6. SPENÓT VAGY RUKKOLA SALÁTA NAPRAFOGRÓ TEJFÖLLEL

Ennél egyszerűbb saláta nincs is! Megmosod, picit aprítod a zöld leveleseket, majd nyakon öntöd a napraforgó tejföllel. Utóbbihoz nem kell más, csak darált napraforgó, só, citromlé és egy gerezd fokhagyma összenyomva - vagy fokhagymapor. Dr Greger szerint minden nap kéne enni egy jókora adag zöld levelest!

7. VÖRÖS BAB, LENCSE, CSICSERIBORSÓ

Áztasd be éjszakára és főzd puhára reggel. Ha ehhez nincs türelmed, időd, energiád, akkor vegyél konzervest, az is tök jó! Vegán receptes fb csoportokban elképesztően sokféle receptet találsz hüvelyesekhez. Csodás fehérjeforrások amúgy is!

8. ZÖLD TEA

Az egyik leghősiesebb dolog, amit a férjem megtett a leendő kisbabánkért, a kávé lecserélése volt. Fokozatosan, lassan álltunk át a zöld teára. De azt figyeltük meg, hogy sokkal egyenletesebben emeli az aktivitási szintünket, finomabb lesz a leheletünk, mint a kávé után és nem leszünk tőle hosszú távon fáradtabbak. Bónusz előnye a zöld teának, hogy a kávé elengedésével végleg el tudtuk hagyni a cukrot.

9. PARADICSOM

Azt hiszem, ezt senkinek nem kell bemutatni :) Illik a zöld leveles salátákba is, de illik a lilakápszta mellé is! Remek hír, hogy a paradicsomban megtalálható antioxidánsokat a hő nem roncsolja annyira, így a (házi) paradicsomszósz is van olyan egészséges, mint egy mezei paradicsom saláta. Nyilván nem minden szempontból, de nem lehetünk mindenben olyan szigorúak magunkhoz. Lényeg, hogy így vagy úgy, de együnk paradicsomot minden nap!  

Búcsúlevél a Meddőségnek

 Kedves Meddőség!

Amikor hivatlanul beállítottál hozzánk, először azt hittem, azt jelented, hogy soha  nem élhetem át a terhesség, a szülés és a szoptatás csodáját, amire egész életemben vágytam. Hónapokba telt elhinnem, hogy nem ezt jelented. Most már csak 8 nap választ el minket attól a terhességi teszttől, amihez eddig a legtöbb reményt űzhetjük. Most szeretnék elbúcsúzni tőled. Meglehet, hogy hamarosan örökre kilépsz az életünkből. De ez nem egy indulatos búcsú. Szeretném megköszönni, amiket adtál.

Hallottam, hogy sok párkapcsolatot tönkre teszel. A miénket megerősítetted. Nem mondom, hogy nem voltak mélypontok. Amikor én vígasztalhatatlanul zokogtam és a világ legjobb férje tehetetlenül ült mellettem. De még ezekkel együtt is őszintén mondhatom, nagyon sokat tanultam az elmúlt 17 hónapban a szeretetről. Megtanultam, hogy lehetek kiszolgáltatott és gyenge és száz százalékosan számíthatok a Szerelmemre, a Társamra. De közben arról is sokat tanultam, hogy mennyire erős vagyok. Hogy sokkal többet bírok, mint gondoltam. Sokkal fegyelmezettebb tudok lenni és bátrabb. Azelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz cigi, alkohol, kávé, cukor stb nélkül jól lenni és hogy ilyen egészségesen fogunk étkezni, élni. Miattad kezdtünk el együtt jógázni, ami csodás közös hobbink lett. De meg sem próbálom inkább felsorolni, mennyi apró és nagy dolgot megléptünk, amire te adtál okot és a Kisbaba utáni vágy adott erőt. Mind a ketten egyre jobban vagyunk, mióta az életünkben vagy, mert küzdenünk kellett, fejlődnünk kellett, együtt.

Adtál még valamit, amit úgy érzem, meg kell köszönnöm. Adtál lehetőséget az önsajnálatra. Nem fogok hazudni, én ezt a lehetőséget, ahogy manapság mondják a fiatalok: kimaxoltam. Én fülem hegyéig dagonyáztam az önsajnálatban. Én élveztem a dühömet. Én haragudtam a világra, hogy olyan igazságtalan, hogy másoknak miért jön össze olyan könnyen és nekünk miért olyan nehéz és mennyire nem ezt érdemeljük. Irigy volta és gonosz dolgokat gondoltam másokról. Dagonyáztam az önsajnálatban, néha teljesen elvesztettem önmagam ebben az érzéseben. Most, hogy tőled elbúcsúzunk, most ettől is elbúcsúzom. Onnantól kezdve, hogy tőled elbúcsúzunk, nekem mindenem megvan, amire valaha vágytam. Nincs szükségem semmi másra az élettől, csak tőled szeretnék elbúcsúzni. Nem tudom, milyen lesz önsajnálat nélkül élni. Talán picit félek is tőle. Ahogyan félek attól is, hogy nem leszek olyan jó anyuka, amilyennek képzelem magam... 

Mindennél jobban szeretnénk elbúcsúzni tőled és elkezdeni egy egészen új fejezetet, amiben szintén fejlődünk és erősödünk, de már nem miattad, hanem Őmiatta, aki érkezik hamarosan. Szeretnélek kitessékelni és becsukni mögötted az ajtót. De ki tudja, mit hoz a jövő. Nem tudunk jobbat, mint reménykedni.  Köszönöm, amiket tanítottál. Úgy érzem, téged is kimaxoltunk és készen állunk a következő fejezetre.

 

Készülődés a beültetésre (2020.november)

(Bár ez a bizonyos első beültetés nem sikerült, de a későbbiekről már nem írtam, ezért ezt itt meghagyom emlékül a blogon.)

 Két nap múlva érkezik hozzánk egy kis Vendég. Hozza a kis cókmókját és beköltözik a méhembe, ahol legjobb tudomásom szerint még senki nem lakott. Vendéget várunk és abban bízunk, itt marad bent még úgy kb 38-40 hétig. Mennyivel könnyebb lenne, ha a méhem egy szoba lenne, amit takarítanom és csinosítanom lehetne most a várakozás napjaiban. Kipróbálgatnám, melyik díszpárnák, textíliák, szobanövények mutatnak jól, ebben jó vagyok. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ehelyett vitaminokkal, superfoodokkal, jógával, vezetett meditációkkal "csinosítgatom" a kis vendégszobát, a testemet, és nem koszolom alkohollal, kávéval, cukorral.  De ez nem olyan sima ügy, mint párnákat és növényeket rendezgetni. Sötétben tapogatózunk, vajon mi tesz jót és mi felesleges babona. Vajon számít ez egyáltalán vagy csak magamat nyugtatom meg vele? 

Tudományos videókat néztem a napokban, ahol elmondják, hogy igazából az embrión múlik. Neki kell erősnek, egészségesnek, túlélőnek lenni. A méh egy ellenséges közeg, mondta egy aranyos doki bácsi egy videóban ma, de ez így van rendjén, hiszen meg kell védenie magát a kórokozókkal szemben. Az embriónak viszont ügyesen ki kell kommunikálnia a méh felé, hogy helló, engem ne nyírj ki, én leszek a kisbabád és én ide beköltözöm. 

Egy könyvben ("Mielőtt megszülettél"c.) a beágyazódást inváziónak hívják. Mert az embrió tömegmészárlást hajt végre a méhfal sejtjein. Így ágyazódik be: utat tör magának. Brutálisan hangzik, de engem cseppet sem zavar. Úgy szeretném, ha tudná: mindenem az övé. Öljön meg annyi sejtet, amennyit akar, vegyen el a testemből bármit, amire szüksége van, csak maradjon velünk. De mindegy, mit mondok vagy gondolok, végül csak rajta múlik, hogy elég erős-e. Már élete 6. napján meg kell harcolnia az életért és nem tehetek mást, mint bízok benne. Tulajdonképpen passzol a képbe: olyan anya szeretnék lenni, aki bízik a gyermeke képességeiben és nem akar mindent helyette kontrollálni. De azt gondoltam, hogy ilyesmit majd csak évekkel később kell átélni, mikor elmegy oviba és én nem lehetek ott non stop, hogy megvédjem, hát magának kell kiállnia magáért. De nem, ez már most így van. Hiába képzelem, hogy vendéget várunk és biztonságos, meleg kuckóba fogadjuk őt, a valóság az, hogy neki küzdenie kell az életéért. Tulajdonképpen az immunrendszerem ellen. De mégis valahol kell, hogy számítson, hogy én azt akarom, hogy nyerjen. Oda akarom adni magam teljesen Neki. A testem az övé, már régóta. Itt áll üresen a szobája és csak arra várunk, hogy beköltözzön.

Új élet kezdődik

(Bár ezen az éjszakán végül nem kezdődött el a kisbabánk élete, de szép volt hinni, hogy igen.)

Fekszünk az ágyban gyertyafényben és arra gondolunk, hogy ezekben az órákban fogan meg a gyermekünk. Most rakják össze hihetetlenül okos kis molekulákból a kromoszómáit a sejtek. Elképesztő, honnan tudják, mit, hogy kell? Pedig tudják. Új élet kezdődik. A mi kicsi babánk élete kezdődik. Tőlünk kocsival 17 percnyire egy kórházban. Persze, valaha régen mi is úgy képzeltük, hogy egy szerelmes éjszakán, a saját ágyunkban, gyengédségben és szenvedélyben fog megfoganni. Ehelyett orvosokkal és tűkkel, drága és fájdalmas vizsgálatokkal, terpesztős székekkel és spermaleadással, végül embriológusokkal és high tech inkubátorral fogan most meg. Nem tökéltes, de már régen nem panaszkodunk. A mi csodánknak mi így tudunk lehetőséget adni az életre. Mert tavaly előtt május óta érezzük, hogy valaki jönni akar hozzánk, csak nem talál utat. Küzdöttünk, hogy életet adjunk Neki. Már kicsit sem bánom, hogy nem "a szexeltünk és terhesek lettünk" utat dobta a gép. Ez az út tele volt szerelemmel, küzdelemmel, kitartással, egymás támogatásával, tanulással, fejlődéssel. Hálás vagyok minden nehézségnek, ami külön-külön is jobb emberré tett minket és együtt jobb csapattá. Várunk Téged, te kis ismeretlen-ismerős. Most kezdődik az életed. Két sejtünkből eggyé válasz, valami olyanná, ami még soha nem volt, valaki teljesen egyedivé. Kíváncsian várunk! Pár nap és visszakapunk és attól fogva életed végéig itt leszünk neked annyira, amennyire épp szükséged lesz ránk. Önálló, bátor ember lesz belőled egyszer, ebben biztos vagyok, de most még jó ideig mindentől meg fogunk védeni és annyira szeretni, amennyire csak lehetséges - és még egy picit annál is jobban.     

Petesejt leszívás

Az első petesejt leszívásunk beszámolója 2020 őszéről:

 Eljött a nagy nap, amitől úgy rettegtem. Mert nem volt nekem egyértelmű, mit takar a "bódítás" szó. Akkor végülis ébren leszek, csak kábultan? Hogy fogom kibírni, hogy ne mozduljak el egy millimétert sem, amikor egy hatalmas tűvel átszúrja a méhszájat, méhet, petefészkeket és benne a kis tüszőket? Hogy leszek én erre képes? Másoknak nem fájt, értem én, de másoknak az inszem sem fájt, én meg életem legszörnyűbb fájdalmát éltem át ott. Szóval féltem előtte heteken át és sírtam és szégyelltem, hogy félek. Milyen anya az, aki még ezt se bírja?

De mire eljött a reggel, már semmi nem maradt, csak a hideg elszántság. Nem érdekelt, mennyire fáj, csak legyen petesejt, ami el tud indulni.  Nem maradtak könnyek, nem maradt ima, csak a "let's do this shit" és a "whatever the fuck it takes". 

Óracsörgés előtt 1 perccel ébredtem, mint a katonák, olyan fegyelemmel toltuk végig a reggelt. Bementünk a kultúrált kórházba, kedves dolgozók bekalaúzoltak a szobába, tiszta kórházi hálóing és ágynemű várt. Itt picit még döcögtek a percek, aztán egyszercsak szólítottak és betessékeltek a műtőbe. Rémisztő egy hely. Modern kínzókamárnak néz ki a nőgyógyászati terpesztő székkel, körülötte mindenféle kütyük, gépek és maszkos, egyenruhás emberek. De közben mindenki kedves volt. Nevettek, mikor mondtam, hogy én dupla adag altatót kérek szépen. Viszont onnantól, hogy bedöfték a branült és az arcomra tették azt, amiből az altatógáz jött (gondolom) onnantól képszakadás. 

Az ágyamban ébredtem föl, betakargatva. Semmit nem éreztem a tűből, amitől annyira rettegtem hetek át. Aludtam, bóbiskoltam. Mígnem bejött a doki és csak annyit mondott: "7 petesejt lett, nagyon örülünk" aztán kiment. Azzal a lendülettel elsírtam magam. Pont úgy, mint annak idején mikor a kiskutyámat kihozták élve a műtőből: egészen addig tartottam magam, egyetlen nyikkanás nélkül, de amikor ott volt és élt, kiömlöttek a visszatartott könnyek. Nem tudom, hogy került zsebkendő az ágyamra, én nem vittem magammal. De mikor legközelebb felébredtem, tele volt az ágyam kifújt zsepikkel. Valaki nagyon kedves volt velem.

 Furcsa volt, hogy ott van 4 nő a szobában, sorstársak vagyunk, órákon át együtt, mégsem szólunk egymáshoz. De jól is esett a csend egyébként. Szóval nagy lelkesen belakmároztam, utána jött egy nagyon kedves, intelligens fiatal biológus nő, aki kivezetett egy külön szobába és tájékoztatott róla, hogy valóban 7 petécskénk lett és mind a 7 érett és egészséges! Itt újra ömleni kezdtek a könnyeim. Én annyira rettegtem, hogy egy se lesz - vallottam be. Végre egy egészségügyi dolgozó, akitől nem félek, akitől megkérdezhettem bármit és normálisan, egyenrangú partnerként beszélt velem. Most nem szabad jógázni sem, de kutyusaimat ölbe venni sem. Lényegében feküdjek, vagy sétálgassak picit. 

 

Babafészkelő workshop beszámoló

 

Kép innen.

Nem is tudom már, melyik csoportban bukkantam rá, de lényeg, hogy ha keresnéd, itt találod meg, amiről most szó lesz: http://www.babafeszkelo.hu/ 

Szóval voltam tegnap ezen az egy napos workshopon, ahol kifejezetten a lombikra készültünk fel egy női jóga oktatóval, aki nem mellesleg lombikos anyuka is. Fent van néhány videója itt is, nagyon szuperek: Nőijóga Babafészkelő csatorna.

Nagy élmény volt együtt tölteni a napot 5 olyan nővel, aki előtt az ég világon semmi sem ciki abból, amiket érzek, gondolok, megélek, vagy vizsgálati eredményként kapok. Az amúgy a témához oly szorosan kötődő szégyenérzet abban a pillanatban foszlott ott semmivé, amikor a bemutatkozó körben az egyik társunk elkezdte mesélni a saját sztoriját. Vadul bólogattunk egymás történeteire és feltörő érzéseire. Nem is tudom szavakkal átadni, mennyire megnyugtató egy ilyen közeg - főleg ha évek óta élsz szégyenérzettel azért, mert nem szültél még gyereket. 

Ebédszünetben beültünk egy kis kajáldába és elment az asztalunk mellett egy kismama, hatalmas pocakkal. Nekem az ilyesmi mindig nehéz. Mindig olyan kívülállónak, olyan kevesebbnek érzem magam egy kismamával egy térben. De akkor ott azokkal a nőkkel egy asztalnál ülve úgy éreztem, mintha védőburok venne körül. Eddig voltak az anyukák, a nagy "Ők" csoport és voltam én, a kiszorult, a nem-klub-tag. Most pedig volt egy "mi", ami védett. Nem voltam egyedül. Ezen a napon nem voltam én senkinél se kevesebb azért, mert még nem sikerült teherbe esnem.

Egyszerre volt praktikus és mégis nagyon érzelmes az egész. A jóga és a meditáció eddig is a szerelmem volt, de most megtanultam azt is, milyen gyakorlatok jók a ciklus első és a második felére, illetve mi legyen a jógával a beültetés után. Jól esett a testemnek a sok csípőnyitás, a sok gyengéd mozgatás. Sok új infó nem volt magáról a lombik folyamatról, hiszen már annyi mindent összeolvastam, de aki most készül az elsőre, annak jól esik ha egyben szépen meghallgatja. Egy pillanatig sem unatkoztam.

A legjobb az egészben talán mégis az Erából, az oktatóból áradó szeretet és optimizmus volt. Azt hittem, azért lesz reménykeltő, mert ott lesz majd hús-vér valójában valaki, akinek sikerült. De sokkal inkább a személyisége, kisugárzása volt nagyon megnyugtató és reménykeltő. Eleve nagyon szeretem az olyan embereket, akik a versenyszférából nyergeltek át egy spirituálisabb karrierre, mert többnyire megtartják a racionalitást, a rendezettséget, és ezért az érzelmi és spirituális mondanivalójuk is nyugodtabb alapokon áll és számomra hitelesebb. Era személyében a hozzáértés és az őszinte adni-vágyás találkozott és mi csak úgy sütkéreztünk benne. Feltöltött. Szívesen maradtam volna még.

Nagyon jó volt a végén babaváró vezetett meditációval zárni a jóga gyakorlást. Jól esett kismamaként elképzelni magam. Néha hallgatok itthon kismamáknak szóló vezetett meditációkat is, hogy készüljek, hogy a vágyott állapotra hangoljam teremtő elmémet - de közben néha úgy érzem, csalok. Na, itt nem éreztem úgy. Itt az volt a feladat, hogy képzeljem el. Hát, ment is! Gyakorolni fogom!

Nem tudom, mikor lesz ilyen megint, de nagyon ajánlom mindenkinek, aki lombikra készül. Ha "jógás-típus", akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért! Nekünk is a babához való úton jött szembe a jóga, előtte alig találkoztunk vele. De most már alig várjuk, hogy majd babás jógára is járjunk vele

Kampánycsend

 Talán mindenki útján eljön egy pont, amikor azt érzi, hogy egy hajszál választja el attól, hogy konkrétan bedilizzen. Egyszerűen túl sokat gondolkoztam a témán. Néha azon kaptam magam, alig várom, hogy dolgozzak, mert az az egyetlen időszak, amikor nem ezen gondolkozom. Szuper, hogy szeretem a munkám, de ha az a legjobb rész a napban, akkor az életemben valami nem stimmel. Nem történt semmi extra. Szimplán csak rápörögtem a témára, de annyira, hogy már nem az akaratom, hanem a centrifugális erő vitt tovább, én tehetetlenül pörögtem és pörögtem. Ekkor határoztam el, hogy 1 hét teljes baba-projekt csendet irányozok elő magamnak. Ezt hívtam így: kampánycsend.

Értem van és tőlem van. Ajándék tőlem magamnak. Egy szabályrendszer, amit kitaláltam és hétfő reggeltől vasárnap estig életbe léptettem. A szabály igazából annyi volt, hogy nem olvasok és nem beszélek a babavárás témáról egy hétig. Mindez magával hozta, hogy hiába érkezett meg pont a héten az IVF könyv, nem nyitottam ki. Nem olvastam el a fb csoportok posztjait. Bár voltak gondolataim, de nem osztottam meg sem a férjemmel, sem a barátnőimmel. Itt sem írtam. Nem gugliztam semmire a témában. Nem csináltuk a termékenységi jógát, nem csináltam reggel és este a babaváró meditációkat. A vitaminokat sem lelkiismeretesen szedtem, csak úgy kábé (elég szarul is fest a vitaminos füzetben a sok pipálatlan rublika, de hát most már ez van). Sőt, még egy üveg bort is elfogyasztottunk ketten és 3 szál cigi is valahogy bekerült a képbe. Magyarán úgy csináltam, mint aki nem is tervez babát. 

Erőltetés volt részemről, főleg az első napokban. De idővel könnyebb lett és tényleg pár nap után már nem ekörül forgott minden gondolatom. Pihentem. Agyban. Nagyon-nagyon hálás vagyok magamnak, hogy ezt meg tudtam adni - szóismétlés - magamnak.   

Most újra hétfő reggel van, újra lelkiismeretesen ülök a vitaminos füzet fölé, külön polcra, központi helyre pakoltam a babás könyveinket, és szépen összerendeztem új mappába az összes eddigi orvosi papírunkat. Mához két hétre megyünk az új dokihoz, az új kórházba, abban a reményben, hogy már a kövi ciklusban elkezdhetjük a lombikot. Feloldottam a kapmánycsendet, de törekszem arra, hogy egyensúlyban tartsam magam, ne billenjek át megint a túlpörgés oldalára. 

Titoktartás igen vagy nem?

   A nehezített teherbeesés útján járók többnyire hónapokon vagy éveken át cipelnek úgy ezt a hatalmas terhet, hogy arról csak a közelebbi rokonok és barátok tudnak. Vajon miért teszünk így? Itt ezt a blog, amit lelkesen írok, mert segít nekem és talán majd másoknak is, de nem osztom meg az ismerőseimmel. Alig tudják páran, hogy babáért küzdünk már tavaly május óta. Két barátnőm tudja, és az anyukám. Legalábbis tőlem ennyien tudják. Önvédelem? Vagy szégyenérzet?

    Úgy érzem, kicsit in the cupboard vagyok és érik egy coming out. De azt viszont visszacsinálni már nem lehet, úgyhogy ezerszer inkább még kotlok a döntésen. Mert ez tényleg olyan picit, mint egy LMBTQ coming out. Nem mondom embereknek, mert szégyellem, mert nem tudom, mit szólnának rá, mert nem szokás ezt annyira mondani. Mindeközben elvágom magam sok lehetséges támogatástól is. Talán sokan kifejezhetnék, hogy mennyire szurkolnak nekünk és ki tudja, hány ismerősöm van hasonló cipőben, hasonlóan a szekrényben megbújva. 

  Persze nem szívesen fogadnám a kéretlen tanácsok özönét. Meg a mi a helyzet, hol tartotok? kérdéseket sem. De most, hogy végre igazán rajthoz állhatunk, mert elkezdjük a lombikot (nagyon remélem!!!), most jól esne egy kis szurkolás. Jól esne hallani, hogy gondolnak ránk, hogy minden rendben lesz, hogy tuti sikerül, és leginkább azt, hogy csodás szülők leszünk.

 Az is aggaszt, hogy a munkámból mennyit fogok "hiányozni" és erről akkor most pszichológusként szólnom kéne előre a beszélgetőtársaimnak vagy sem? Már az inszemeknél is rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudtam egy hétre előre megmondani, hogy melyik napra érnek meg a tüszők, tehát melyik lesz az a nap, amikor nem leszek. Az csak a 2 nappal korábbi UH-on derül ki.  Nem szoktam amúgy lemondani. Beteg sem szoktam lenni, utazni pláne nem, szóval megszokták, hogy elérhető vagyok és ott vagyok. De a baba abszolút prioritást élvez a munkámhoz képest, ezért a jövőben valószínűleg le fogok mondani időpontokat és szeretnék már előre megértést és türelmet kérni. De megint itt ez a fránya titkolózás.

Vajon minket véd vagy másokat tehermentesít, hogy nem beszélünk a kezelésekről?

Könyv egy lombikos Apukától

 

   Egy nap alatt kiolvastam, de nem azért, mert rövid, hanem mert konkrétan letehetetlen. Sokszor felnevettem és még sokkal többször folytak közben a könnyeim. Így, hogy már előzőleg láttam az író ikerbabócáinak a fotóját a facebookon, kicsit olyan volt olvasni, mint amikor úgy nézel egy filmet, hogy tudod, hogy happy endes lesz. A szerelmes pár a végén összejön, tuti. De ez még sokkal-sokkal meghatóbb, mert igaz és mert a saját életünkből fakadóan nagyon.nagyon át tudom érezni a csalódásokat, a fájdalmakat és a szerelmet, amivel tele van az ő történetük is - akárcsak a miénk és még sokaké. 

Tudom, unalmas egy olyan könyvajánló, ami csak áradozik és semmit nem kritizál, de őszintén szólva eszemben sincs hibát keresni benne, annyira hálás vagyok, hogy belehelyezkedhettem egy férfi fejébe és onnan kinézve élhettem át velük 3 év küzdelmeit. Szóval szerintem zseniális könyv és kincset ér a mi babáért küzdő szubkultúránk számára.

Először akkor kezdtek folyni a könnyeim, amikor a Felesége műtétjét mesélte el. Egyáltalán nem érzelgős, de mégis annyira átjön, mennyire szereti. Az utolsó 15 oldalt meg már csak simán végigsírtam a happy end miatt. Reményt adott és megerősítette a bennem éledező büszkeséget. Mi még csak most állunk az első lombikunk előtt, (remélem, hogy már csak egy hónapnyira vagyunk tőle), és olyan sok rossz történetet olvasok, hogy nagyon nehéz optimistán állni hozzá. Így, hogy egy igazi sikertörténetet ilyen részletességgel elolvastam, most jobban hiszek benne, hogy sikerülhet, már akár elsőre, sőt, akár ikrekkel. Igenis, ez lehetséges. Ezt a reményt nem veheti most el tőlünk senki. Ami pedig a büszkeséget illeti: nagyon sokszor visszatér a könyvben a nők iránti tisztelet. Rengetegszer használja az író az amazon szót és imádom érte. Ezt mondogatom már hónapok óta magamnak: nem a sors áldozatai vagyunk, hanem hősnők! Erősek, kitartóak. Minden hónapban pofára esünk, de mindig felállunk. Már azt sem tudjuk, hány tesztet dobtunk ki, és minden fájdalmas vizsgálatra bemasírozunk, és mindent beveszünk és feldugunk és magunkba szúrunk, úgyhogy igazán, de igazán büszkének kell lennünk. Ez nem önteltség, ez az erő tudatosítása, ami segít minket előre.

Kíváncsian várom, hogy a férjem is elolvassa holnap, mert azt hiszem, sok olyasmit megfogalmaz az író, amit hasonlóan érez, de nem tudott így kifejezni. Mert a pasiknak is baromi nehéz és nekik is rengeteg erő kell hozzá! Ennek ellenére ők mennyivel kevesebb segítséget és figyelmet kapnak, mint mi. Pedig nem kevésbé fontos a szerepük! Erről majd még a Csendes apaforradalom című könyv ajánlójában is fogok írni! Azt is imádom.

Egyébként pont aznap hozta meg a póstás, amikor megkaptunk a 3. inszem eredményét és ezzel bizonyossá vált, hogy lombikozni fogunk. Ha ez nem jel, akkor mi? 

Ide kattintva találod a könyv FB oldalát és innen tudsz rendelni is.

Hát nem sikerült

 Nem sikerült a harmadik inszem sem. Mivel délután dolgoznom kell és elhatároztam, hogy munka végén nézek csak rá az emailekre, ahova a hcg vérvétel eredménye érkezik. Átállítottam a telefonomat is, hogy ne jelezze, ha email jön.  Önfegyelem az egekben. Aztán egyszercsak jött a megérzés és az email érkezése után 1 perccel egyszerűen muszáj volt rákattintanom a gmail-re és ott volt.

  A vér lüktet a fülemben, a mellékvesém termelte stresszhormonoktól a látásom homályos. Elsőre egy nagyon magas számot tudok kiolvasni és egy pillanat tört részére elönt a mély nyugalom, megkönnyebbülés, és a világegyetemben érezhetően a helyére kattan valami. Mert terhes vagyok. Közben persze elakad a lélegzetem is. Érzem, hogy meg kell találnom a hangszálaimat, hogy hozzá tudjak szólni a férjemhez. De aztán  annak a csodálatos pillanatnak a következő tört részében rájövök, hogy az a szám a referencia érték. Az én számom most is 2, ahogyan legutóbb is volt. Sosem szerettem a kettes számot. Most meg egyenesen utálom. 

De hát ez van. Némán a férjemre nézek, nem vett észre semmit. Nagyon dolgozik, mert holnaptól két hétig szabin lesz és most millió dolgot kell befejeznie. Édes szívem, annyira szeretem. Még ma reggel is milyen gyengéden becézgette a hasamat. A most már tudom: üres méhemet. Nem tudom, honnan veszi ezt az elemi bizakodást még így a 3. kör utáni hetekben is. Csodálom érte és hálás vagyok, hogy ő teljesen őszintén végig hitte, hogy sikerül. Megvárom a rossz hírrel a munkaideje végét. 

Nem sírok. Megdermedtek a vonásaim. 

Kényszeresen keresem, mi a jó a helyzetben. Egyet találok is: nem kell már kímélnem, óvnom magam, nyugodtan mehetek az eddiginél intenzívebb jógára is holnap. Kipróbálok egy újat! Ez kicsit felvidít. Felgyalogolhatok a hegytetőre a kutyámmal és nem kell attól félnem, hogy túlerőltetem magam. Ez is jó gondolat. Szeptember elején megyünk egy új dokihoz, akiről csupa jót hallottunk és bízunk benne, hogy nem lesz több tökölés, kezdhetjük már a következő ciklusban. Bízom az IVF-ben. Bízom a testemben! Most egy teljes ciklus pihenés jön. Mehetünk strandolni. Akkor szeretkezünk, amikor akarunk. Egy hónapig látnom sem kell semmilyen hormontablettát vagy hüvelykúpot vagy szurit. Egy hónap teljes pihenés, feltöltődés. Az utolsó hónapunk még a kisbabánk előtt, aki jönni fog... hamarosan...

Nem sírok. Nem sírok, nem sírok...

Majd azért este, ha nem kell már összetartanom magam, majd azért nagyon fogok sírni... és nem leszek vele egyedül. Valahol mélyen lélekben velem lesz sok-sok sorstársam, sok-sok női erő és támogatás. Sok-sok nő, akiknek már sikerült, de akik sokszor sírtak úgy, mint én.

Tabu téma: a neheztelés

  

   Nem is tudom, le merjem-e írni. Még a pszichológusnál se mertem kimondani. Pedig őszintén úgy érzem, elefánt a szobában, amiről nem beszélünk. Oké, nem olyan nagy elefánt és mindenki elrendezi magában, de valahogy mégis zavar, hogy nem lehet róla beszélni.

   Azokat a nőket érinti, akiknél minden okés, hormonok rendben, peteérés pipa, átjárhatóság pipa, inzulin és pajzsmirigy cuccok pipa, viszont a férjüknek nem igazán jó a spermaképe, így a dokik inszemet, lombikot javasolnak. Nem mondhatom ki hangosan, de az az igazság, hogy ha mondjuk 5x annyi hímivarsejtet termelnének a Szerelmem heréi, akkor lehet, hogy egyetlen inszemet se kellett volna átélnem. Egyetlen darab hormontablettát se kellett volna bevennem és nem lógna a levegőben most az, hogy lombikba fogunk, ami megintcsak hatalmas egészségügyi terhelést jelent. Rettenetesen hangzik, ugye?  Nem szabad ilyesmit hangosan kimondani, hiszen nem szándékosan nem termel eleget és tényleg nem tehet róla. És szeretem. Mindenkinél jobban szeretem Őt.

   De tényleg nem tehet róla...? Tényleg nem tehetne többet? Amikor én fél éven át minden héten, a munkaidőmből lecsípve akupunktúrára jártam, amivel rendbetettük szépen az FSH szintemet, akkor ő csak ült a babérjain és megelégedett azzal, hogy bekapott minden reggel egy darab Profertilt. Pedig már a legelső spermiogram megmutatta, hogy nagyon fejleszteni kéne rajta és én pont ezért kerestem rá akupunktúrás kezelésekre és eredetileg azért mentem, hogy vele szolidarítsak. Csak aztán ő elhalasztotta és úgy is maradt. Nem tudok ezért nem neheztelni. Nem tudom nem gondolni, hogy mozoghatna többet, utánaolvashatna többet. De ez bármikor bárkiről elmondható: tehetne többet. Mindig lehetne többet. Én sem teszek meg mindent - példának okáért nem kell messzire mennünk: itt a kávé az orrom előtt... 

   De nem számít, hogyan csűröm-csavarom az érvelést, a gondolataimat, az érzés megmarad: neheztelek. Beszélni pedig nem szabad róla, mert szeretem és nem akarom bántani. Jól esne más nőkkel megbeszélni, hogy ők is gondolnak ilyeneket. Ezen felül tartok tőle, hogy ha felvetném egy csoportban, jól le lennék torkolva, hogy nem szabad egymást hibáztatni és hogy lehetek ilyen. Úgyhogy marad egy blogbejegyzés, amit egyelőre nem is teszek nyilvánosra. 

Vitaminos füzet

    Ahogy gyűltek a bogyók, amikkel doppingoljuk a termékenységünket, kezdtük összekeverni, mit vettünk már be aznap és mit nem. Nem akartam olyan gyógyszer-adagoló dobozt, amilyen a nagyszüleimnek van, ezért vettem egy nagyon cuki, szőrös borítójú füzetet a Flying tigerben és ebbe minden hét elején berajzolom a heti táblázatot, ahol pipálgatjuk magunknak.  Szeretjük, mert aranyos, vidám! 

Jobb oldalon a féjrem, bal oldalon én. Persze mindig elrontok valamit, ezen a héten például kifelejtettem a reggeli InoFolic port a táblázatból. De mivel most inszem utáni két hétben vagyunk, sok sort elfoglal a progeszteron is, szóval semmi gond, tökéletesek sosem leszünk, lényeg, hogy élvezzük a pipálgatást, mint a gyerekek :)

   Eleinte Profertilt (pasiknak) és Elevitet (csajsziknak) szedtünk. Aztán jöttek az újabb tippek. Kéne még Omega 3, kéne még Q10, egy kis ez, egy kis az. Annyi mindent összeolvas az ember. 

Mostanra végülis arra jutottunk, hogy az előre összeállított termékenységi vitaminok összetételét áttanulmányozva külön-külön vesszük be a dolgokat. Mert például míg egy babaváróban van E vitaminból 20-40 mg, addig a bioextra E kapszulában 400 mg. Nem vagyok rest, beveszek belőle kettőt is. Túladagolni úgyse nagyon lehet, a méhnyálkahártya pedig nagyon hálás érte, azt mondják. Q 10 bogyók többsége 60 mg-ot tartalmaz, de találtam olyat, ami 100-as. A termékenységi vitaminokban ezzel szemben jó, ha 10 mg van. Még egy utolsó példa: pasiknak nagyon fontos a szelén, amiből a Profertilben csak 60ug van, ám a mi kis szelén bogyónkban 100! Bingó! :) 

Délben azért bedobunk egy sima Actival multivitamint is, hogy ki ne maradjon valami.

   A Calcium Fluoratumot egy nagyon aranyos csajszi ajánlotta, aki a youtue-on. Fertility Homeopath néven megtalálható. Ez egy homeopátiás só tabletta, ami szintén beágyazódást segít. 

  A fehér fagyöngy tea is a méhfalat erősíti, Gyuri bácsi teái között olvastam róla. Minden este beáztatom hideg vizbe, reggel pedig azzal indítom a napot. Az L-arginin és L-karnitint szintén a Profertil összetevői között ismertük meg, de edzőtermi vitaminos boltban külön is van és így ezt is nagyobb mennyiségben szedhetjük. Ez az ötlet egyébként egy fb csoportban olvasott posztból származik. Egy pasi mesélte el, hogyan tornázta fel nagyon alacsonyról nagyon jóra a spermiumszámát úgy, hogy nem a túlárazott és kis mennyiséget tartalmazó márkás bogyókat szedte, hanem külön-külön, nagy mennyiségben. Szóval nem én találtam ki, de tetszik az ötlet.

Egy dolgot szabad csinálni: Bármit!

   Egy mondat nagyon megmaradt bennem abból a videóból, amit Pataki Zitáék forgattak az inszeminációról. (Örök hála érte Nekik, szuper-értékes kisfilm!) Szőnyi doktorúrral beszélgetve Zita feltette a nagy kérdést: mire figyeljenek, mit csináljanak, vagy ne csináljanak a nők az inszem utáni két hét várakozás alatt. A válasz pedig tömören és egyszerűen így hangzott: "Bármit, ami eltereli a figyelmüket arról, hogy terhesek lettek-e vagy sem!" 

  Úgy vélem, hatalmas empátia és tapasztalat van ebben a megszólalásban a doktorúr részéről. Éreztem, hogy tudja, milyen óriási nyomás alá helyezzük ilyenkor magunkat és talán arról is van szakmai véleménye, hogy ez az öngenerált stressz mennyire káros a folyamatra - bár ez konkrétan nem derült ki, lehet, hogy csak én teszem hozzá.

  Amikor az első nála csinált inszemre készültem, még ennek ellenére is megkérdeztem, hogy akkor most mit szabad és mit nem és a szemembe nézve teljes magabiztossággal azt mondta: nem kell kímélnie magát, nyugodtan élje úgy az életét, ahogyan eddig. (Egy dohányos, bulizós, drogozós, munkamániás csajnak nyilván nem ezt mondta volna, de rajtam látszott, hogy fel vagyok készülve és igazából tényleg arra van szükségem, hogy valaki azt mondja: nyugi. 

  S még ennek ellenére is a harmadik inszem után nem bírtam magammal és feltettem a kérdést az egyik lombikos csoportban, hogy szerintük mehetek-e 2 nappal utána jógázni? Hülyeség volt. Természetesen az emberek fele azt mondta, hogy ne menjek. Tudtam, hogy nincs igazuk. Az emberek másik fele tapasztalatokkal alátámasztva írta, hogy direkte jót tud tenni. Elmentem. De a jóga óra két harmadát azzal töltöttem, hogy paráztam azon, hogy most mekkora nyomást fejtek ki a pocimra és úristen, nehogy most akarjon megtapadni és emiatt ne tudjon... Baromság. 2 nap után még nincs megtapadás és egészen biztos, hogy nem egy végtelenül gyengéd és lassú yin jóga óra miatt nem fog. Mégis féltem. Nagyon nehéz ezeket kikapcsolni, ezért is írok most erről. 

   Mindent meg akarunk tenni és nem igazán van mit. Meleg zoknit és derékmelegítőt hordok, mert a meleg segít a jó vérkeringésben és a jó vérkeringés segít megfelelő állapotban tartani a méhnyálkahártyát. Ugyanezzel a céllal indítom a napot mindig fehérfagyöngy teával - egész megszerettem már az ízét. Szedek D, B, E vitamint, cinket, szelént, Q10-et, omega 3-at, calcium flouratumot, L-arginint és ezek mellett mindent, amit a doki felírt (Utrogestan, Duphaston, Aspirin protect és InoFolic). Nem emelek, nem megyek hegynek föl gyalog, és még sorolhatnám, de igazából mindez teljesen placebó (najó, a vitaminok, hormonok nem) és arra való, hogy megnyugtasson.

   Valójában minden azon múlik, hogy a petesejt és a hímivarsejt egészséges-e. Ha igen és ha találkozniuk is sikerült, akkor ők már intézik a dolgot. A tested pedig bölcsen védeni fogja az ő kettősüket minden áron. Pihenj, katona. Nem tudod elrontani. 

Nyugalom

Nyugalom. Furcsa vendég nálunk. Nem ez az első szó, ami a mesterséges megtermékenyítésekről és beültetésekről eszünkbe jut. Most mégis itt van. Valószínűleg a napi többszöri termékenység-meditációk eredménye és a jógáé és a szerelememé: nem aggódom már.

Tény, hogy nem tudom, ez az inszem lesz-e életünk új fejezetének kezdete, vagy kell még egy kör és még egy kör és még nehezebb körök. De ez valahogy most nem tűnik fontosnak. Nem zavar, hogy nem láthatom, mi vár ránk a következő kanyar után. Mert maga az út már valódinak érződik a lábaim alatt. 

Érzem a lelkemben az átalakulást. Egyre jobban fókuszálok magamra, magunkra. Ezt nevezi az egyik fertility coach "pre-mester"-nek. Készülődünk, lassulunk, hangolódunk a babánkra. Elfogadjuk, hogy nem tudjuk, mikor jön.

A munkám, ami eddig a legtöbb figyelmemet és energiámat magába itta, mostanra kikapcsolódássá vált, amit szeretek, de nem viszek túlzásba. Nem is nagyon jönnek most új emberek. Korábban pánikba ejtett volna, ha csak ennyit dolgozom. Most viszont érzem, így van jól. Biztonságban vagyok - bár ezt naponta át kell gondolnom és megbeszélnem magammal, de lényeg, hogy a végén erre jutok minden nap: biztonságban vagyok. Várom a babánkat, az ajándékunkat, a megtisztelő feladatunkat, a lelket, akinek dolga lesz itt. Készülök, hogy neki adjam a testem, az életem.

Ahogy én készülődöm a láthatatlan függönynek ezen az oldalán, valaki odaát, végtelen szimmetriában velem, ugyanígy készülődik. Nem látjuk egymást, de megtanultam már a gyászaim közepette, hogy a függöny mögött ott vannak mind, akiket itt már nem látunk. 

Kanyarog az út előttünk és alig látunk pár méternél tovább. Talán mindig így van ez és csak illúzió, hogy tervezhetjük az életünket. Felbecsülhetetlen értékű tanulás ez nekem. Jobban a jelenbe tesz, mint bármi más azelőtt. 

Elnézem ezt a képet a kanyargó útról és látom, hogy nem egyedül mendegélek rajta. Minden lépés, amit a szerelmemmel kéz a kézben teszünk, nekem az itt és mostban tökéletesen elég a boldogsághoz.

A harmadik inszemináció

Hála a jógának, a sok vitaminnak és a closilbegyt bogyóknak, a ciklusom 11. napján már volt két szép tüszőcskénk a bal petefészkemben, 21 és 19 mm nagyok! Nem is vártunk tovább, a 13. napon, július utolsó napján már be is küldtük nekik 27 órával a tüszőrepeszt szuri után a spermiumcsapatot. 

  Büszkén vagy sem, nem tudom, de meg kell mondjam, rutinosak lettünk. Most már az orvossal egyeztetve vettem be fájdalomcsillapítókat reggel és így tényleg csak alig fájt. Megkönnyebbülés volt. Féltem tőle nagyon, azok után, amilyen a második volt. De közben már előre szégyelltem magam, hogy nekem fájdalomcsillapító kell ahhoz, ami másnak meg sem kottyan. (Azoknak írom, akik még előtte állnak: a nők túlnyomó többségének tényleg nem fáj, úgyhogy ne ijedj meg az én élményeimtől!) Szóval picit szégyelltem magam. Hogy fogja ön bírni a szülést, asszonyom? - hallottam az elképzelt ítélkező hangokat a fejemben. De végül arra jutottam, a kisbabánknak az a legjobb, ha a testemben és a lelkemben béke van. Ha ehhez kell pár vény nélkül kapható bogyó, ám legyen. A baba érdekei mindenek előtt.

Ez alkalommal olyan jól voltam, hogy beavatkozás közben csevegni tudtunk a dokival. A Férjem pedig már magabiztosan tartotta a kezét a hasamon végig - múltkor szerintem úgy meg volt illetődve, hogy eszébe sem jutott, pedig de jól esett! 

A pihenőszobában utána jó ideig csak kettesben voltunk. Meghallgattuk közben a kis meditációmat, az invite your baby-t, amit reggel-este hallgatok már egy hete és nagyon szeretem. Senki nem rúgott ki minket, úgyhogy picit tovább is pihengettünk együtt, mint egy óra, jól esett kiélvezni a megkönnyebbülést, hogy túl vagyunk rajta és minden a legnagyobb rendben.

Itthon nagyot aludtam és az első körrel szöges ellentétben már nem csinálok nagy ügyet a progeszteron kúpokból. Beteszem őket napi 3x és megyek tovább, ahogy a doktorbácsink is mondta. Rossz visszagondolni az első inszem után, amit még a Kaáliban vezényeltek le, mennyire szorongtam minden egyes kúp felhelyezés után, hogy "ki ne essen" és mozogni sem mertem. Ellenségeimnek se kívánnám azokat a fekve vacsorázásokat...

  Ez a harmadik körünk és az én életemet születésemtől fogva uralja a hármas szám. 83.03.03-án születtem. Emiatt most babonásan, de nagyon-nagyon babonásan hiszünk, bízunk! Sokkal bátrabban vizualizálunk, mint korábban. Nem félek már úgy a csalódástól, mint az előzőeknél. Talán mert tudom, hogy azt is túl lehet élni, abból is fel lehet állni. Megtapasztaltam. Mondta egy barátnőnk, hogy a 3. és 4. inszemnél nő igazán meg a siker valószínűsége. Nem értettem, de most már kezdem sejteni, hogy talán pont ez a tapasztalásokon alapuló nyugalom segít sokat. Ráadásul, ha most fogan meg, akkor a születésnapja arra az időszakra esik majd, amikor a családom összes nőtagja és az öcsém is a világra jött. Valahol ez is olyan sorszerűnek érződik most. 

   A múlt héten, mikor picit ráértem, szülésvideókat néztem, mint régen, amikor még sokkal optimistább voltam, még sok-sok év csalódást megelőzően. Az, hogy most újra nézem, valamilyen mély belső újraébredést jelent. Újra el tudom hinni, hogy készülődöm. Nem egy áthatolhatatlan fal túloldaláról nézem a kismamákat és szülőnőket és anyukákat. Hanem egy úton, ahol picit mögöttük haladok, de ez lényegtelen. Nagyon szeretem nézni, ahogy világrajönnek a babák. Egyáltalán nem ijeszt meg az a fajta fájdalom. Valahogy vonz, mint egy ultimate erőpróba és egyben szakrális élmény.

  Most pedig újra várunk. Nyugalommal, szeretettel, jógával, meditációval, tervezgetéssel. Készülődünk. <3 

 

Kicsi Tanítónk

Kicsi buddhám, kicsi tanítóm, már most mennyi mindent köszönhetek neked. Tanítasz, mozdítasz azzal, hogy nem jöttél még. Miattad elkezdtünk együtt jógázni, rájöttem, hogy belefér a napomba reggel és este a rövid meditáció, lelkiismeretesen szedem a vitaminokat, amit azelőtt sose tettem, újra kezdtem pszichológushoz járni, és találtam egy orvost is, akiben megbízom. Rájöttem, hogy cigi és alkohol nélkül is milyen könnyen jól tudom magam érezni. Elkezdtem jobban szeretni, tisztelni, ápolni a testem, a nőiességem. Szebb és jobb lett az életem már attól, hogy készülünk rád. A jó irányba viszel minket már most. Ha ebben a hónapban sem jössz, utólag annak is látni fogom az értelmét. Te jobban látod, mikor vagyunk készen.